Veronika, Welcome Home!
Bejegyezte: Willy Wonka , 2012. október 10., szerda 3:09
„Isten
hozott itthon” - hallani mindenfelől... Olyan kedvesek, ugye? :)
De
ami még ennél is kedvesebb, sőt hízelgőbb, sőt meglepőbb, sőt
hihetetlenebb, sőt szem-kiguvadós-száj-tátvamaradósabb volt, az
az, hogy a legutóbbi embarkation day-en (amikor felszállnak az új
vendégek a hajóra és ellepik a deck-et, hogy végigtombolják a
Sailaway Party-t), állok egy tálca koktéllal a kezembe és épp
cserkészem be a gyanútlan áldozatokat, hogy vegyenek egy nagyon
dekoratív lötyit 10 dollárért, hallom, hogy messziről a nevemet
kiabálják. Aztán látom, hogy egy család integetve jön felém.
Én mosolygok, mint aki tudja miről van szó, ezek meg: ugye
emlékszel ránk? Itt voltunk márciusban, és te szolgáltál ki
minket. Én meg: jaaaaa, peeeerszeeeee hogy emléééékszem. Milyen
jóóóóó újra látni titeket!!! (Újra???? Fene azt a szörnyű
arcmemóriámat!!!) Na ők szerencsére siettek a partyra, szóval:
„Pá, majd később találkozunk”... Legalább lesz időm
kitalálni, hogy kik is lehetnek ezek a lelkes idegenek. Nade még
így is elmondhatatlanul jó érzés volt ez az egész, hogy ekkora
hatással voltam a vendégeimre, hogy így fél évvel később is
messziről felismernek a tömegben és egyből a nevemen szólítanak.
Aztán 2 nappal később folytatódott a történet... Megyek ki
Castaway Cay-re dolgozni, mikor odaérek a báromhoz, már így fogad
az egyik srác: Veronika, a parton van egy család, téged keresnek,
rólad áradoznak, hogy te milyen jó vagy :D Na már tényleg tök
kíváncsi voltam, indultam is vadászni és vártam, hogy mikor
botlok beléjük, vagy most mi lesz, mert én ugyan fel nem ismerem
őket. És akkor megint: ,,Veronika, Veronika”, és integetnek,
hogy menjek oda. És akkor, ott, mikor megpillantottam őket
fürdőruhába, végre beugrott! Írtam is róluk a blogban, hogy
volt egy nagyon kedves vendégem aki kifejezetten megkért, hogy
mindig menjek oda hozzájuk, és csak tőlem rendelt. Na most se volt
ez másképp. A családfő bemutatott a barátainak, és egyből
elkérte a telefonszámomat, hogy majd ő hív, mikor szüksége van
valamire :DDD Hát nem fantasztikus? Milyen taláékony! Milyen okos
ötlet! Milyen lényegre törő! Milyen hatékony! (Namert ugye ilyen
lehetőség nincsen, vagyis eddig senki sem gondolt rá, a vendégek
általában nem is tudják, hogy nekünk van telefonunk.) Nade végül
is így mindenki csak jól járt, neki volt külön személyzete,
nekem meg volt fix vendégem. Szóval így lettek ők az én VIP
vendégeim, és mindenki boldog volt, a munkatársaim meg csak lestek
mikor épp a bárnál csörrent meg a telefonom, én meg: ,,Akkor a
szokásosat? Kettőt? Persze, máris viszem! Én is szeretlek
titeket!” :D Nagyon menő voltam!! Aztán megbeszéltük, hogy még
este majd meglátogatnak a báromban a hajón, jöttek is, ittak egy
„szokásosat”, adtak jó sok borravalót és búcsúzásképpen mondták, hogy: „akkor majd találkozunk” :)) Ennyi! Jó, mi?
Na,
szóval már két hete itt vagyok. A repülő út jó volt. Bár
kétszer kellett átszállnom, legalább nem kellett nagyon sokat
várakoznom a csatlakozásokra. És végre volt tv azon a gépen,
amivel átrepültünk az óceán felett. Mármint olyan, hogy
mindenkinek saját kis tv az előtte lévő szék hátulján, szóval
azt nézel amit akarsz. Amikor először jártam Amerikában 2 évvel
ezelőtt, akkor volt ez a tv-s dolog, szóval azt hittem, hogy ez így
normális, ha az embernek 9 órát kell egyhuzamban végigrepülnie.
Aztán nagyot csalódtam, hogy ez bizony csak véletlen történt
akkor, szóval azóta volt egy pár irtó unalmas 9 órás utam, de
most végre volt mivel elütni az időt. Meg is néztem egy repülőgép
katasztrófás filmet, aztán a Titanocot... szóval felkészültem
minden eshetőségre lelkiekben... ha netán nem úgy sülnének el a
dolgok... :) Aztán az Orlandói reptérről már egy pár Disneys
dolgozóval mentem tovább taxival a hotelbe, mert ugye egy éjszakát
ott kell tölteni és másnap reggel jön értünk a Disney busz,
összeszed mindenkit és kora reggel érkezünk majd szépen együtt
a hajóra. Apropó reptér... nálunk Magyarországon ugye tök
megszokott hogy az emberek 90%-a befóliáztatja a bőröndjét és
úgy adja fel. Hát én is úgy adtam fel... Namármost ez Amerikában
olyannyira nem megszokott dolog, hogy mikor vártam a bőröndömre,
azelőtt a hosszú futószalag előtt, kb 200 másik emberrel együtt,
még fel se tűnt, hogy egyetlen bőrönd sincs befóliázva, de
egyszercsak nagy nevetésre lettem figyelmes meg, hogy a kisgyerekek
mutogatnak a futószalagon lévő irtó vicces valamire, hát én is
odanéztem, mi ilyen mulatságos, és gondolhatjátok, hogy mi volt
az! Hát az én becsomagolt bőröndöm. Olyan nagy „sikere”
volt, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy megvárom, míg kiürül a
reptér, hagyom az extra népszerű bőröndömet, hagy menjen még
60-70 kört, és majd az éj leple alatt leveszem a futószalagról
és gyorsan elrohanok vele. De annyira fáradt voltam, meg nem
akartam egyedül se menni a hotelbe, úgyhogy erőt vettem magamon,
összeszorítottam a fogaimat és nem törődve a rám tapadó
tekintetekkel csak szépen leemeltem a bőröndöm és mintha mi sem
történt volna, mondtam a többieknek, hogy mehetünk.... És ez még
nem minden! A bőröndöm már otthon romokban hevert, és fóliázás
ide vagy oda, sikerült ezeknek a reptéri dolgozóknak még letörni
róla ezt-azt, és azóta is amerre csak megyek vele, hagyom el magam
mögött a kis morzsáimat, hogy majd később hazataláljak. Na de
térjünk vissza a hotelhez, ami persze Hilton volt... Mickey Mouse
jól tartja a dolgozóit... az étteremben azt vacsorázol amit csak
akarsz, aztán alvás az óriási kényelmes ágyban, az óriási
gyönyörű szobában. Másnap kora reggel érkeztünk a hajóra,
volt egy kis eligazítás, megkaptuk a szobáinkat, felvettük a
munkaruháinkat, aztán egy kis pihi, én meg délután 4-kor kezdtem
dolgozni. Pont új rotation kezdődött, úgyhogy 2 hét a deck-ken.
Húúúú írtózatosan meleg és párás az idő mostanság. Én,
aki még a szaunában sem tudok produkálni egy csepp izzadságot
sem, itt ha kimegyek dolgozni, 10 percen belül még a lábszáramon
is folyik a víz. Én, aki máskor örülök, ha egy nap alatt
magamba erőltetek fél liter folyadékot, most pár óra alatt
elpusztítok 2 liter vizet a deck-ken. Szóval durva. Arról hogy a
hajam valahogy kinézzen, már lemondtam. Hiába vasalom ki, csinálom
meg szépen, 2 perc kint, és úgy néz ki a fejem mint egy
szétcincált vattacukor.
Amúgy
jó újra itt lenni. Gyorsan telnek a napok, mert megint 3-4 napos
utakat csinálunk, amiket mindenki jobban szeret. Főleg mi a bárban,
mert ugye ezek az utak olcsóbbak, tehát a vendégeknek több pénzük
marad italozni a hajón, szóval nekünk is több a fizetésünk. Meg
jó újra látni a többieket, bár nagyon sok az új ember, ők is
nagyon kedvesek.
Ja
és nagyon sokat tanultam az előző szerződésemből, főleg, hogy
menyire kell takarékoskodni az energiámmal, ne használjam el az
egészet az elején. Szóval most csak dolgozom és alszom, semmi
kilengés. Novemberig :) Na persze az előző szerződésem első
fele felejthetetlen volt és nem csinálnám vissza semmi pénzért, aludni nem sokat aludtam, viszont annyit „éltem” 3 hónap alatt, mint az előtte lévő 5 évben
összesen. Irigylésre méltó időszak volt. Életem legkalandosabb
időszaka :)
Ismét remek volt olvasni, csak kár, hogy az irodában tettem, és hangosan nem röhöghettem! Gratula!! :-) Csak írj, és tapasztalj!