A vendégek

Bejegyezte: Willy Wonka , 2016. január 25., hétfő 23:06

A vendégek többnyire hétköznapi, normális emberek, akik amikor „vendég” pozícióba kerülnek, egyszerűen meghülyülnek. Hirtelen elvesztik a józan eszüket, nem gondolkoznak logikusan, idegesítő tulajdonságokat vesznek fel, és elfelejtik, hogy a vendéglátóik is ugyanolyan emberek, mint ők, csak most éppen a munkájukat végzik. Ezt nem panaszkodásképpen mondom, csak mint egy kutatómunka eredményeként. Én még így is szeretem a vendégeket. Néha, mikor sokáig nem látom őket, hiányoznak. Szeretem őket, mikor kedvesek, mikor viccesek, még akkor is, amikor aranyosan hülyék. De főleg azokat szeretem, akik egyáltalán nem hülyék :D Tényleg nem sok bajom van velük, mindig próbálom az ő szemszögükből is nézni a dolgokat, hogy jobban megértsem a viselkedésüket. De azért van pár dolog, ami engem is kihoz a sodromból… Persze nem durván! Ha jó vendéglátó akarsz lenni, akkor sosem adhatsz hangot a véleményednek. Csak összeszorítod a fogaidat, mosolyogsz, és belül sírsz… Én extra nyugodt ember vagyok, de nekem is nagyon óvatosnak kell lennem azzal, hogy nehogy véletlenül úgy válaszoljak a hülye kérdésekre, mint ahogy valójában szeretnék… ahogy a helyzet amúgy megkövetelné. Néha mielőtt válaszolok, veszek egy mély levegőt, és kilégzéskor olyan utasításokat adok magamnak, hogy:

„Nehogy az igazat mond!”

„Csak mond, hogy igen vagy nem. Ne magyarázd meg!”

„Ne forgasd a szemed!”

A „Ne forgasd a szemed!”-kor általában már késő, és félig már megfordult a szemgolyóm a gödrében. (Nem tehetek róla, ez reflexszerűen jön.) Ilyenkor gyorsan elkezdem piszkálni a szemem, meg pislogni, mintha valami belement volna. „Hogy forgattam volna? Ééén? Dehoooogy! Csak valami pont belement! Én aztán sose forgatnám a szemem! Soha!” :D

A legidegesítőbb kérdések azok, amikre tök egyértelmű a válasz, és ha van egy csepp józan eszed, akkor fel sem teszed őket.
Az ugye világos, hogy én bartender vagyok, bárban dolgozom… Nem is akárhol, hanem egy luxushajón… Nem is akármilyen luxushajón, hanem Disney-n. És ezzel mindent elmondtam a körülményekről.

Na ezek után képesek olyan kérdésekkel jönni, hogy:
(A következő rövid rész csúnya szavakat tartalmaz, amiket „jó magyar” lévén nyomatékosítás végett használtam.)
-          Van csapvized?
Nincs, b…meg, én is úgy mosogatok, hogy ráköpök a pohárra és átdörzsölöm egy mocskos konyharuhával. Mégis mit gondolsz????
-          Van szemetesed? (Ezt olyakor kérdezik, mikor rám akarják sózni a szemetüket.)
Szemetes? Az meg minek? Én is csak idehajigálom magam alá a szemetet, és amikor egy hét múlva már egy méter magasan állok rajta, felgyújtom az egészet a pi..ába. Ahelyett, hogy itt játszod a hülyét, inkább kérnél meg szépen, hogy dobjam ki a szarodat! Jézusom!!!
-          Tudod, hogy kell Mojitot csinálni?
A világ egyik legismertebb koktélját? Nem, nem tudom! Kretén!
-          (Minden bárban van dekoráció a választékról. Pl. sörösüvegek kirakva dísznek, hogy a vendég tudja, hogy milyen sörök közül választhat.) Vendég a választékot nézve: A Coronát kérem, de van belőle hideg is?
Most ezt a kérdést te komolyan feltetted??? Azt hiszed, hogy van 20 féle söröm, mindegyikből ez az egy darab, amit itt látsz, és mindegyik húgy meleg??? Akkor minek van itt ez a 10 hűtőszekrény??? Idióta!!!
-          A bárpultban állok, tettre készen várok a vendégekre. Vendég: Nyitva vagytok?
Nem, csak szeretek itt álldogálni a szabadidőmben…Hellóóóóóó!
-          Az előzőnek az ellentéte: A bár tök üres, éppen pakolom elő a cuccokat, tök el vagyok foglalva a nyitási feladatokkal. Vendég: (kérdezés, gondolkodás nélkül) Két Pina Coladát és egy Stellát!
Te vak vagy, vagy mi bajod? Nem látod, hogy még közel se vagyok nyitva? Inkább ajánlanád fel, hogy segítesz! Ketten hamarabb végeznénk! Paraszt!
-          Disney-n annyira szájbarágósan megy minden a vendégeknek, hogy minden ki van írva, minden fel van tüntetve… még a Twix csoki mellé is ki van rakva egy táblácska, hogy : „TWIX”. Azon vagyok meglepődve, hogy nekem nem kell egy táblát magammal hurcolnom, amin egy nagy nyíl van, ami rám mutat, és rá van írva, hogy: „Crewmember”. Mindegy, ami késik, nem múlik… Szóval a vendégek ahelyett, hogy elolvasnák ezeket a direkt nekik odarakott táblácskákat, megkérdezik, hogy mi micsoda…
Ilyenkor néha azt tettetem, hogy én sem tudom, és megfogom azt a kiba..ott táblácskát, látványosan közelebb emelem a szememhez, és leolvasom róla, hogy mi micsoda… Ettől mindig elszégyellik magukat :D
-          Kávézóban: Ma csináltok capuccinot?
Nem, ahhoz ma nincs hangulatunk. Egyéb hülye kérdés?
-          Kávézóban: Van itt tej?
Őőő. Igen… MIVEL EZ EGY KÁVÉZÓ!!!

Szóval ezekre, és az ilyen jellegű kérdésekre, mivel azt nem válaszolhatom, ami amúgy az első reakcióm lenne, a második reakcióm az lenne, hogy: „Most légy szíves menj és gondolkozz el azon, amit kérdeztél, és csak akkor gyere vissza, ha bocsánatot is tudsz kérni, amiért hülyeségekkel traktáltál!”
Na de ezt se mondhatom, úgyhogy marad a jól bevált fogösszeszorítás, mosolygás, és belül sírás.

Ó, és ha már úgyis szóba jött a kávézás! Had mondjam el, hogy ebből a szempontból az amerikai vendégek még mindig két nagy csoportra oszthatók:
1.)    „Regular coffee” ivók
A regular coffee az amerikaiaknak olyan, mint nekünk a víz. Én kávé ízesítésű víznek hívnám. Nem összetévesztendő az Americano-val.
Szóval az ebbe a csoportba tartozó emberek espresso-ról és bármiféle espresso-val készült kávéról hallani sem akarnak. A tény, hogy mi nem árulunk regular coffee-t, a következő érzéseket váltja ki belőlük: meghökkenés, csalódottság, felháborodás, kétségbeesés, olykor világvége hangulat. Büszke emberek. Közülük csak nagyon kevesen hajlandóak a megalkuvásra.
2.)    Starbucks fanatikusok
Valószínűleg a szüleik kisbabakorukban elhagyták, mózeskosarakban helyi Starbucksok elé rakták őket. A kedves Starbucks dolgozók pedig befogadták a sorsukra hagyott babákat, és a Starbucks falai között nevelték fel őket. Ennek hatására, ezek az emberek el sem tudják képzelni, hogy más is létezik a Starbucks világán kívül, folyamatosan Starbucks fantázianevekkel dobálóznak, és azt hiszik, hogy Mr. Starbucks találta fel magát a kávét 1971-ben.

A kávézós témához még: Az amerikai vendégek fele már nem éri be a sima tejjel. Ők már csak mandula tejjel, szója tejjel, rizs tejjel, meg kókusz tejjel tudják elképzelni az életüket. Csak azt nem tudom, hogy az ilyen „menő tejek” rivaldafénybe kerülése előtti sötét korszakot hogy élték túl. Még talán be is venném, hogy szegények rákényszerülnek az ilyen alternatívákra, de mivel ugyanúgy telenyomják a kávéjukat karamell sziruppal, tejszínhabbal, meg csoki öntettel, így nem hiszem, hogy bármi bajuk is lenne a rendes hagyományos tejjel, ami egy rendes hagyományos tehénből jön. (Aki tényleg laktóz, meg szója, meg mittomén milyen érzékeny, azokra ez nyílván nem vonatkozik.)

Jó jó, tudom. Kicsit szkeptikus vagyok… főleg az új dolgokkal kapcsolatban. Igazából nem is az új dolgokkal van bajom, hanem az emberek hozzáállásával. Azt sem szeretem, amikor alapból elutasítják az új dolgokat, merthogy „Minek kell új?” „Jó a régi is!” De azt meg utálom, amikor el se tudják képzelni a további életüket a régivel. Én is szoktam néha szója tejet, meg mandula tejet inni, csak hogy megbolondítsam a szürke hétköznapokat, de nem vagyok rájuk szorulva. Még ha rájuk is lennék, akkor is, az az én bajom, és nem játszom el, hogy én vagyok Mandulatej királykisasszony, vagy Szója hercegnő…

Meg a kedvencem az a zsírmentes tej. Hát hogy ezen mennyit tudnak drámázni! Még ha egy pohár tejről lenne szó, akkor azt mondanám, hogy oké az íze miatt (a zsírmentes tejnek nem nagyon van íze). De könyörgöm, a kávédba nem tök mindegy, hogy mit teszel?!? Ha meg azt hiszed, hogy ettől az 1-2% különbségtől fogsz lefogyni, akkor gratulálok!

Az imént történt: Vendég kért egy lattét, majd miután végignézte, ahogy megcsináltam…
V: (játssza a hülyét) Úúúh, ugye még nem csináltad meg?
Én: („Úristen kezdődik!”) De, már megcsináltam. („Mintha nem tudnád!”) Miért, szójából szeretted volna?
V: Ja nem, csak zsírmentesből. De ha már kész van, akkoooor… (elhúzza a mondat végét, várja, hogy felajánljam, hogy kicserélem)
Én: („Zsírmentesből, mi? Most belehalnál, ha ezt meginnád és nem kéne kiöntenem?”) Ha akarod csinálok egy újat!
V: Ha nem gond…
Én: Neeem, nem gond. („Már hogyne lenne gond! Az a gond, hogy idegesítő vagy! Én elhiszem, hogy te láttál egy cikket Facebookon „5+1 ok, hogy miért igyál zsírmentes tejet” címmel, és most arra vársz, hogy megváltozzon az életed, de ha nem voltál képes arra, hogy két másodpercre idekoncentrálj, amíg leadtad a rendelésed, akkor most maradj csöndben és idd meg, amit rendeltél!”)

Múltkor én voltam a vendég, kértem egy lattét a Mallban, és elfelejtettem hozzátenni, hogy ne csinálják olyan forróra. Az első korty után a nyelvem felkunkorodott, mint egy hajszál, mikor tűz fölé tartod. A fogaim majd elporladtak. És a szemem jojózott a fájdalomtól. De én nem kértem meg őket, hogy csináljanak nekem egy újat, hanem kb. ötször bocsánatot kértem a zavarásér és kértem egy pár jégkockát bele a kávémba... Csak úgy mondom…


Nade lezárásképpen had mondjam el még egyszer, amit már biztos sokszor mondtam: általánosságban véve én imádom az amerikai vendégeket. Viccesek, nyitottak, barátságosak. Szeretek körülöttük dolgozni J

| 0 megjegyzés

India és Thaiföld

Bejegyezte: Willy Wonka , 2015. december 24., csütörtök 1:16

A Balin tett látogatásom után, rájöttem, hogy nekem ez kell. Hogy hiába utaztam már ezelőtt is ide-oda-amoda Európán belül, meg Amerikában pár helyre, valami mindig hiányzott az élményből. Hát ez: valami olyat látni, amit nemhogy még azelőtt nem láttam, de nem is számítottam rá, hogy van! Egyszerűen bele sem gondoltam, hogy létezik. Nem csak megnézni egy világhíres nevezetességet New Yorkban, amit igazából ezerszer láttam már filmekben, vagy képeken (tehát tudtam, hogy ott van), hanem pl. rácsodálkozni egy kis bódéra Balin, ahol a néni elvitelre árul forró kévét, amit pohár helyett pici zacskóba önt bele, és csomót köt a zacskó tetejére, aztán viheted is… ami ott tök természetes, én meg vagy 5 percig csak azon kattogok, hogy: „de zacskóba?” És félreértés ne essék, én imádom New Yorkot. Az életem is leélném ott. Az összes filmet, ami New York-ban játszódik imádom! (Kivéve a New York bandáit. Bárcsak visszakapnám azt a 3,5 órát az életemből, amit annak a végigszenvedésével töltöttem!) Csak arról van szó, hogy soha semmi nem volt még rám ilyen inspiráló, vérpezsdítő hatással, mint most, mikor egy teljesen más világ mindennapjaival, kultúrájával, szépségeivel, és életével találkoztam. És ahol nem csak nekem voltak újak az ott látott dolgok, de én is új voltam az ottaniaknak. Rám csodálkoztak, integettek nekem, meg közös fényképeket készítettek velem. Hát ez mennyire jó érzés már?? Ettől megvilágosodtam. Minden értelmet nyert! Igen, szép és jó elutazgatni mindenfelé… a környező országokba, meg hasonló életvitelű országokba… Jó kikapcsolódás, pihentető, és feltölti a lelket energiával. De én már nem érem be ennyivel!!! Úgy érzem, hogy távolabbra kell mennem, bele az ismeretlenbe, ki kell mozdulnom a „komfort zónámból”, hogy mindenféle új inger érjen, hogy ellepje az adrenalin az elmém, és érezzem, hogy élek.

Így eldöntöttem, hogy én mostantól csak Ázsiába szeretnék utazgatni. Persze, nem úgy, ahogy hangzik, hogy tényleg csak oda, de hogy Ázsiai országok meglátogatása lesz az álom vakáció, a felfedezőút, az igazi csemege! És pár hónap múlva (a 3. szerződésem utáni vakációban), mikor otthon bejelentettem, hogy elutazom Indiába és Thaiföldre, a családom nem értett meg. Nemcsak hogy nem értettek meg, de próbáltak lebeszélni. Hogy minek megyek oda, mit akarok én ott, egyáltalán tudok-e valamit az ottani dolgokról? Én meg, hogy nem, nem tudok, de nagyon érdekel, pont ezért akarok elmenni, és hogy vannak barátaim ott, és majd ők gondomat viselik. Na ezzel kivertem a biztosítékot… hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy csak úgy odamegyek felkészületlenül, meg rábízom magam emberekre, akiket alig ismerek, meg legalább tudnám, hogy pontosan hova szeretnék elmenni, miket akarok megnézni, blablabla. Én meg, hogy: hát pont ezaz!!! Csak ott akarok lenni, azt akarom csinálni, amit a helyiek, azt akarom enni, amit ők esznek, azokat a dolgokat akarom megnézni, amiket majd ők megmutatnak, úgy akarok élni egy pár napig, ahogy ők élnek. Nem akarok különleges bánásmódot, nem feltétlenül akarok olyan dolgokat megnézni, amiket a google-ban is megnézhetek, és nem akarom az igazi jó kis utcai büféket kihagyni, azért mert félek, hogy elkapok valami fertőzést. Én nem akarok olyan turista lenni, aki Balin tojásrántottát eszik reggelire a hotel éttermében, meg vacsorára pizzát rendel. Nem nagyon akarok tervezgetni se, csak csinálni, ami jön, hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek. Én nem nagy dolgokra vágyok, nem luxusra, nem arra, hogy kipipáljam egy listán a világ legnépszerűbb látnivalóit, hogy oké, ezeket már láttam. Én a részleteket akarom. Színeket, ízeket, illatokat, érzéseket, amiket először éreztem valamivel kapcsolatban, gondolatokat, amik először fogantak meg az agyamban egy új dolog láttán. Nem (csak) fényképeket akarok gyűjteni, hanem tapasztalatokat és jó sztorikat, amiket később majd elmesélhetek másoknak. Izgalmat akarok, meg kalandokat! És igazából az élet ebben segítségemre is van, mert valahogy nekem soha semmi nem jön össze egyszerűen… ami szar… de legalább tudok röhögni magamon… ami viszont jó, és később tök jó az ilyeneket elmesélni és együtt nevetni rajtuk.

És igen, féltem egyedül nekivágni Indiának, rábízni magam alig ismert emberekre (főleg miután a családom telebeszélte a fejem, hogy ezt aztán nem fogom megúszni élve… majd eladnak, átvernek, otthagynak, kihasználnak, megerőszakolnak, elveszik a pénzem, stb.), de akkor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Akkor is, ha félek. Főleg akkor! Hiszen nincs jobb módja annak, hogy megismerjük önmagunkat, mint az, hogy kiszakadunk az ismertből és belecsöppenünk az ismeretlenbe, és olyan dolgokkal nézünk szembe, amikkel addig még nem. És amikor ott vagyunk egy szituációban egyedül, és csak magunkra számíthatunk, majd akkor látjuk meg, hogy mire is vagyunk képesek.

Bocsánat, én nem akarok senkit bölcsességekkel traktálni és főleg nem akarok sablon szövegeket írogatni, de akkor, a csúfos-kudarcos harmadik szerződésem után nekem pont erre volt szükségem. Valami kihívásra… erőpróbára… valami őrültségre!!!

Szóval a hajóról bánatosan, hazafelé kullogva, sebeimet nyalogatva, a reptérre vezetett az utam… ott meg egy bárba… Közben hozzám csapódott ez az indiai srác, akit igazából alig ismertem, de mindig nagyon kedves volt. Nem csak velem, hanem mindenkivel. Az a barátságos, mindenkinek köszönős, mindenkivel beszélgetős fajta. Szóval dumáltunk. Én közben elszürcsöltem két említésre méltóan hatalmas Margaritát, szóval elég jó hangulatban voltam… olyan tervezgetősbe! Tudjátok, világmegváltó ötletek, meg minden. És akkor előjött az utazós téma, meg hogy neki semmi dolga nincsen a vakációjában, én meg úgyis szerettem volna menni Indiába… szó szót követett, és a végére félig-meddig lefixáltuk, hogy akkor Indiában találkozunk. Én meg magamban tovább szövögettem a tervet. Ha már úgyis elmegyek Indiáig, akkor miért állnék meg ott? Miért ne engednék az egyik thai barátom invitálásának, és röppennék át Thaiföldre is? Miért ne ütnék két legyet egy csapásra? A thai sráccal együtt dolgoztunk a bárban, tök jófej csávó, állandóan viccelődik, mindenki bírja… Mindig mondta nekem, hogy „Jajjjjj Veronika, gyere el Thaiföldre, ott majd elfelejted minden gondodat, bajodat!” Hát így is lett.

Otthon megterveztem, megszerveztem a dolgokat, szerencsére az utazásom Thaiföldi részéhez Szabi barátnőm is csatlakozott, mivel ő is épp egy olyan ponthoz ért az életében, ahol valami nem mindennapit, valami meggondolatlant akart csinálni. Így amikor vázoltam neki a helyzetet, hogy mi a terv, és hogy jobban örülnék, ha Thaiföldre nem kéne egyedül mennem, kis gondolkozási idő után, azt mondta, egye fene, velem tart J Az útiterv így nézett ki röviden: én elmegyek Indiába 9 napra, aztán át Thaiföldre. Szabi ugyanaznap érkezik Thaiföldre Budapestről. A reptéren összeszedjük egymást, majd 8 nap után együtt visszamegyünk a reptérre, Szabi megy egyenesen Budapestre, és meg vissza Indiába, ahol kb. fél nap múlva megy a gépem haza. Azért kellett nekem így oda-vissza repkedni, mert a repülőjegy így mindig sokkal olcsóbb.

Szóval otthon jól elbúcsúztam a családomtól, arra az esetre, ha végül nekik lenne igazuk, és soha többé nem látnánk egymást. Aztán elrepültem Zürichbe, olyan szép tervekkel, hogy majd beülök egy elegáns étterembe, ahol a tányérok, poharak és evőeszközök körbetáncolnak, mint Bell-t a Szépség és a szörny-ben, csapok egy fejedelmi lakomát, majd kipukkadok a jóllakottságtól, és nagy borravalót hagyok a bartendernek, aki elkészíti nekem a világ legtökéletesebben íz harmóniájú Margaritáját. Ehelyett a gyönyörű álom helyett, mikor este 10 körül megérkeztem a reptérre, az orrom előtt zártak be mindent. De mindent! Szóval az éjszakát egyedül kellett töltenem egy bazi nagy kietlen reptéren, étlen szomjan, Margaritátlanul. De ez még nem minden, mert órákat gyalogoltam, mire találtam egy „quiet room”-ot, hogy meghúzzam magam estére. Ott rajtam kívül volt még egy másik nő. Ettem egy kis kekszet (otthonról hoztam magammal), próbáltam csatlakozni a wifi-re, de nem sikerült (talán éjszakára azt is kikapcsolják?), aztán elnyúltam három egymás melletti széken, és vártam, hogy elnyomjon az álom. Kényelmetlen volt, elaludtam a nyakam, majd megfagytam, és halálfélelmem volt, mert a másik nő valami ősi afrikai nyelven beszélt álmában. Nade túléltem, és reggel minden visszaállt a normális kerékvágásba. Estére már meg is érkeztem Indiába.

Azt kell mondjam, hogy India nyűgözött le az eddigi meglátogatott országaim közül a legjobban. De nem azért mert annyira szép lenne, vagy az emberek annyira kedvesek lennének, vagy a kultúra annyira tetszene. Hanem, mert 9 napon keresztül kb. folyamatosan le volt esve az állam mindentől, amit láttam. Mumbai-ban voltam először, ez India legnagyobb és legnépesebb városa, igazi nyüzsgő kavalkád. Egész Ázsiában itt van a legtöbb nyomornegyed. Viszont a legtöbb gazdag és milliomos ember is itt él. Vannak modernnek kinéző, hatalmas égig érő épületek, és vannak ilyen kis doboz-szerű összetákolt odúk is, valamikor több is egymás felett, és létrán kell felmászni a felsőkbe. Az utak nagyon szélesek és forgalmasak, és egyáltalán nincsenek lámpák vagy szabályok. Mindenki megy amerre lát, és az hogy kinek van elsőbbsége, majd élesben dől el. Így van egy csomó kisebb ütközés, koccanás, amivel nem is igazán törődnek, csak folytatják tovább az útjukat, élik tovább az életüket. Ja és megy mindenféle az úton: autó, busz, motor, bicikli, tuk-tuk, néha gyalogos, tehén… Nagyon sok taxi van, főleg tuk-tuk, ami ilyen jellegzetes indiai nyitott oldalú, háromkerekű taxi. A sofőrök, amikor pihenőidő van, csak leparkolnak az út szélére és befekszenek a kocsijuk alá, vagy mellé a földre aludni. A kutyák szintén… ahol éppen éri őket az inger, út szélén, út közepén, ott eldobják magukat és lustálkodnak. Amikor először láttam ilyet, azt hittem, hogy szegény kutyát elcsapta egy autó és otthagyta az út közepén, és mindenki csak kikerüli a szerencsétlen halott állatot. Indiai idegenvezetőm, látván rémületemet, megnyugtatott, hogy csak alszik. Én meg mondtam, hogy „haha, nagyon vicces”. De később kiderült, hogy nem viccelt, ezekből az állatokból csak pusztán hiányzik az önvédelmi ösztön. Ha tudnának két lábon futni, akkor biztos késsel és ollóval a kezükbe szaladgálnának. :D

A kaja az isteni volt, megint csak ismeretlen ízekkel találkoztam, de mind olyan volt, mint mikor a Lecsóban a szigorú ételkritikus megkóstolja az elé rakott lecsót, és az íz emléke hirtelen visszarepíti őt a gyerekkorába, és az újra átélt édes emlékek következményeként legördül egy könnycsepp az arcán. Hát engem semmilyen íz nem repített vissza a gyerekkoromba, így nem volt mit megkönnyeznem, de akkor is olyan volt, na! Amúgy az íz és szag memóriám teljesen így működik, sokszor szoktak ismerős szagok és ízek előhozni bennem emlékeket, vagy csak érzéseket. Pl. egyszer mikor Ausztriában voltam síelni, őszibarackos ízesítésű Labellot használtam. Azóta bármikor érzem azt az illatot, beugrik elém a kép, hogy a felvonón ülök, dacolok az arcomba fújó jeges széllel, a testem átfagyott, de erőt veszek magamon és leveszem a kesztyűm, előkotrom az őszibarackos Labellot az elgémberedett ujjaimmal, és bekenem vele a lilára fagyott számat. Ahhjjj, micsoda szép emlék J Ide még annyit, hogy az ízlelő és szagló szerveim tényleg annyira kifinomultak, hogy már többen javasolták, hogy váltsak pozíciót és menjek el K9 (drogkereső) kutyának! Mert nálunk Disney-nél ilyen is van. :D

Visszatérve Indiára: az emberek nagyon vallásosak. Legnagyobb részük hindu, de vannak keresztények is. Egyik nap elmentünk egy templomba, hogy áldozatot mutassunk be az Isteneknek. Először vettünk egy kosárka áldozatot. Vannak kisebb, közepes, és nagyobb kosarak, attól függ, hogy mennyire vagy elvetemült áldozó. Mi csak egy kis kosárkával vettünk, amiben volt kókuszdió, édesség és virágok. Az Istenek imádják ezeket a dolgokat, odavannak értük, főleg a virágokért! Aztán vagy két órát sorba álltunk, hogy egyáltalán bejussunk a templomba… egy tök hétköznapi délelőttön!!!! Majd amikor már bent voltunk, még mindig szigorú sor tekergett a szentélyig, és érezni lehetett az áldozni kész emberek izgatottságát. Mikor már nagyon közel voltunk a szentélyhez, az emberek kezdtek bedurvulni, hogy minél közelebb mehessenek az Isten szobrokhoz, és odaadhassák az ajándékaikat. Én is bekerültem az örvénybe, de amilyen gyorsan beszippantott, úgy ki is dobott a másik végén, nem is emlékszem pontosan, hogy hogy adtam oda a kosárkámat… Aztán már nyugisabb körülmények között sétáltunk kifelé, mindenki megnyugodott és fellélegzett körülöttünk, hogy odaadhatták az ajándékaikat az Isteneknek. Érdekes volt. Jó volt látni, hogy hogy is megy ez J

Ugye mondtam, hogy egész Ázsiában itt van a legtöbb nyomornegyed. És itt van a világon a legnagyobb is, ahol a Gettómilliomost forgatták. Hát én meg voltam őrülve, annyira be szerettem volna menni oda, de még a helyiek is azt mondák, hogy oda nem megyünk be, mert egy az, hogy veszélyes, kettő, meg akkora, hogy eltévednénk, és soha nem találnánk ki belőle. Annyit azért sikerült elérnem, hogy motorral egy kicsit bemenjünk a szélébe, és hát tényleg nagyon kisze-kusza volt és zsúfolt. Aki látta a Gettómilliomost, annak azért van valami fogalma arról, hogy miről beszélek. Szedett-vedett összetákolt viskók összevissza, egymás hegyén-hátán. Semmi rendszer. Rengetek szemét mindenhol. Ahol folyik valami kis patakszerű, az is tele van szeméttel. Valahol olyan vastagon áll már a szemét, hogy olyan, mint egy töltés, rendesen lehet rajta sétálni meg biciklizni. És a sok tákolmány meg a szemét miatt, rengeteg a szín… úgy értem színes az egész hely… valamilyen szempontból még szép is… De most komolyan: egyik szemem sír, a másik nevet. Egyik oldalról szörnyű, hogy egyeseknek ilyen körülmények között kell élniük, másik oldalról meg valami beteges vonzalmat érzek az ilyen helyek iránt, látni akarok belőlük még többet és többet, és mélyebbre akarok menni, beszélgetni szeretnék az ott élőkkel, és tudni akarok róluk mindent! Ugyanezt a vonzalmat érzem az elhagyatott házakkal kapcsolatban is, már kicsi korom óta. Bármikor látok ilyen házat, egyből átjárja az egész testem az izgatottság, és be akarok menni, látni akarom, hogy mi van bent, és fantáziálni arról, hogy vajon kik laktak itt azelőtt, miért mentek el, miért hagyták itt a dolgokat, amiket itt hagytak, miért nincs itt azóta senki, egyáltalán tudnak-e róla mások, hogy itt van egy lakatlan épület? Miért nem csinálnak vele valamit? ÉS KI AZ A SZELLEM OTT A SAROKBAAAAAN???

A nyomornegyedekről még annyit, hogy vannak rendesen megtervezett és felépített helyek is. Ez nem néz ki olyan jól, mint ahogy hangzik, csak úgy értem, hogy néhány helyen építenek a nincsteleneknek nyomornegyedeket, hogy mégis legyen hol lakniuk… vagy hogy egy helyen legyenek… nem tudom. A megépített nyomornegyed csak annyiban különbözik a klasszikustól, hogy szabályos. Most csak hasra ütésre mondom: van egymás mellett húsz ugyanakkora viskó egy sorban, és van tíz ilyen sor. És a sorok között földút. Na ettől még ugyanolyan nyomorúságos és koszos az egész, csak átlátható. Itt is ugyanúgy eldobálják a szemetet, meg oda wc-znek, ahova éppen akarnak, stb. Na egy ilyenbe rendesen bementünk körülnézni. Mentünk kocsival, én meg csak ámultam és bámultam. Az ott lakók néztek is, hogy mit keres ott egy autó. Aztán megálltunk egy helyen, már nem is tudom miért, és ahogy ott álltunk a kocsival, valaki kiszúrt az ablak mögött. Hát lett is nagy felhajtás hirtelen, az a valaki berohant egy viskóba, onnan kirohant még két ember, aztán berohant a következőbe, onnan kijött még három ember, és így tovább végig a soron. Gondolom szólt, hogy itt egy fehér lány a gettó közepén, és mindenki kijött, hogy megcsodáljanak. Senki nem jött közelebb, de messziről körbeállták a kocsit és nézték, hogy vajon mit keresek én ott. Tök vicces volt, igazi sztárnak éreztem magam! A gettó sztárjának! :D Amúgy az úton is akárhova mentünk kocsival, és másik kocsikból kiszúrtak engem, mindig nagyon meglepődtek, és megütögették egymás vállát, hogy „hé, nézd már, ott egy fehér csaj”. Valamikor mosolyogtak meg integettek is J

Mumbaiból pár napra átmentünk Goába, ami inkább ilyen tengerparti üdülő típusú hely, mindenfelé pálmafák meg tenger (de azért ne úgy képzeljétek el, mint a Maldív szigeteki fehér homokot, pálmafákat, meg türkizkék tengert)… itt már nem én voltam az egyetlen fehér ember sem. Ó, és Indiában sehol sem találni wifi-t, itt Goában volt az első étterem, ahol volt wifi… viszont az áram elég ingadozó, úgyhogy mikor az áram elment, a wifit is vitte magával. :D

Összevetőlegesen Indiáról (amennyit láttam belőle) az volt a véleményem, hogy annak ellenére, hogy kicsit elmaradottnak néz ki, semmivel sincsenek elmaradva, csak tök más igényeik vannak, mint nekünk. Most ami először eszembe jutott (nem véletlen), az a tisztaságra meg rendezettségre való igény. És most nagyon fontosat mondok, nehogy itt összekeverjétek, hogy miről beszélek. Maguk az emberek tiszták és higiénikusak. A ruháik tiszták és vasaltak. A lakásaik belülről tiszták és rendezettek. Viszont kívülről!!! Egész Mumbai mintha penészes lenne. Az összes háznak fura fekete füstös színe van. Az újaknak is. Ha nem lenne nyüzsgő forgalom mindenhol, azt hinném, hogy az egész város elhagyatottan áll már száz éve. Egyszerűen olyan hangulata van a szürkeség miatt. A normális modern házak körül, egy köpésre tőlük ott vannak a nyomornegyedek. Szemetesek nincsenek, de szerintem ha lennének se használná őket senki. Mindenki eldobja a szemetét az utcán, ki a kocsiból, a lépcsőházakban, a tengerbe, a tengerparton, stb. Na mindegy… nem panaszkodásképpen mondom. Hiszen ez volt az egészben a „szép”. Erről szól az egész felfedezősdi! Amúgy az emberekkel és a családokkal, akikkel találkoztam, és akiknek jártam az otthonukban, nagyon rendesek és tisztelettudóak voltak velem is és egymással is. (Bár ezen nem lepődtem meg, mert nekem már itt a hajón is feltűnt, hogy az indiaiak nagyon műveltek.) Az egyik barátom családjánál, ahol voltam, az anyukája direkt nekem főzött ebédet, és együtt ettünk a földön ülve, és utána még a szomszédnak is bemutattak, mert mondták, hogy nagyon izgatott amióta megtudta, hogy jövök, alig várja, hogy lásson fehér embert itt az ő környékükön. :D

Thaiföldre tartva már alig vártam, hogy lássam a barátnőmet, és belevessük magunkat egy igazi városnézős, aktívan pihenős nyaralásba. Thaiföldnél nem számítottam kulturális különbségekre, meg meghökkentő dolgokra, és tényleg nem is nagyon voltak, viszont fantasztikus 8 napot töltöttünk ott. A thai barátom, mintha csak egész életében ezt csinálta volna, profi módon gondoskodott arról, hogy mindent lássunk, amit látni érdemes, és mindent kipróbáljunk, amit csak lehet. Be volt táblázva minden napunk jobbnál jobb programokkal, és nekünk nem is nagyon kellett gondolkoznunk azon, hogy akkor mi legyen a következő lépés, mert ő mindent pontosan megtervezett.

Először is felvett minket a reptéren, és kocsival leutaztunk Pattaya Beach-re, ami egy tengerparti buihely. Napközben mindenki megy a partra, napozni meg fürdeni, este meg le az utcára, ahol egymást érik az éttermek, bárok, és szórakozóhelyek. Két napot töltöttünk itt, fürödtünk a tengerben, áthajókáztunk egy kis szigetre, hogy ott is fürödjünk a tengerben, ettünk mindenféle thai kaját kis utcai büfékben, ittunk friss kókuszvizet fiatal kókuszdiókból, voltunk egy autentikus thai étteremben, ahol a vacsora mellé zenés táncos előadás is járt, élveztük a gyönyörű kilátást a gyönyörű hotel szobánkból, és belevetettük magunkat az éjszakába, hogy megnézzünk egy Ping Pong Show-t, ami egy jellegzetes thai show, arról, hogy egyes thai lányoknak milyen szuper képességeik vannak J

A harmadik napon visszakocsikáztunk Bankokba, de út közben megálltunk pár helyen. Először a „mango sticky rice” fellegvárában, hogy megkóstoljuk ezt a csodálatos thai édességet, ami rizs és friss mangó, édes kókusztejjel leöntve. Hát érdemes volt arra kanyarodni, mert ilyen finom édességet még tán nem is ettem. Azóta is gyakran gondolok rá. Legszebb álmaimban jön elő, és olyankor mosolyogva ébredek fel reggel. :D Következő állomásunk egy szép tengerpart volt, ahol sétálgattunk kicsit fel-alá, mígnem megláttunk egy bicikli kölcsönzőt, ahol a sok hétköznapi bicikli között, ott volt ő: a három személyes tandem!!! Úgy gondoltuk, hogy nem élhetjük le az életünket anélkül, hogy ezt ki ne próbálnánk, szóval kibéreltük egy órára és ezzel tekertünk tovább. Nagyon jó volt, rengeteget nevettünk! Próbáljátok ki! Fejleszti a csapat munkát, és erősíti a rekeszizmokat! Harmadik megállónk egy nagy halpiac volt, ahol rengeteg halat és tengeri herkentyűt láttunk… jégen tárolva, bezacskózva, kilapítva, kiszárítva, kiterítve, hurkapálcikára fűzve, stb… „Van rákleves, rákragu, ráksaláta, rák sültkrumplival, rákburger, rákos szendvics…” Hjajjj, imádok filmekből idézgetni J Sőt az a legjobb, amikor filmekben, más filmekből, film klasszikusokból idéznek. Az egyik kedvencem a Dumb és Dumberből, mikor azon a partin nézik a csajt, és az egyik azt mondja a másiknak: „Hát az ő máját én is szívesen megenném” Háhááá, mekkora poén! :D

Szóval megérkeztünk Bankokba. Megint tök jó hotelt sikerült találnunk, szép volt és modern, a tetején egy medencével, ahonnan be lehetett látni a környéket. A következő pár napban pedig megnéztük a Királyi Palotát, voltunk templom fesztiválon, az „úszó piacon”, koktélozni egy nagyon elegáns bárban valami felhőkarcoló tetején, kaptunk tradicionális thai masszást, elmentünk esti csónak túrára, hogy megnézzük a tűzbogarakat, amik gyönyörűen világítanak sötétben a víz fölött, voltunk krokodilfarmon, utaztunk elefántháton, és simogattunk tigrist is. J

Utolsó esténken épp egy hotelnek a bárjában iszogattunk, és ha jól emlékszem vártunk valakire, vagy valamire, hogy aztán átmehessünk egy másik menő bárba. De Szabi barátnőmmel már annyira kimerültünk a sok programtól, hogy inkább csak haza akartunk volna menni a mi hotelünkbe, felmenni a tetőre, belógatni a lábunkat a medencébe, és csak kettesben dumálgatni. De nem akartuk megbántani thai barátainkat az igazsággal, így sajnos más módszerekhez kellett folyamodnunk. Szerencsére könnyen tudtunk tervet szőni társaságban is, mert ugye csak magyarul kellett megbeszélnünk, hogy mi legyen. És úgy is lett: Szabi hirtelen „nem érezte jól magát” és kiment a mosdóba. Én egy kicsit később utána mentem „megnézni, hogy jól van e”. A hotel lobby-jának szép nagy mosdója volt, eltöltöttünk ott egy 15-20 percet, hogy hatásos legyen a sztori, és halálra röhögtük magunkat, miközben Szabinak olyan külsőt próbáltunk kölcsönözi, ami azt sugallja, hogy: már csak hányni jár belé a lélek, ezért sürgősen haza kell mennünk. Le kellett nyugtatni magunkat, mielőtt kimentünk a mosdóból, nehogy elröhögjük és elrontsuk az egészet. Aztán kint is próbáltunk minél kevesebbet beszélni, és szigorúan kerülni az egymással való szemkontaktust. A terv tökéletesen sikerült, nemsokára már a mi tetőnkön ittuk a koktélokat, és lélekben készültünk a másnapi hazautazásra.


Nekem ugye még vissza kellett mennem Indiába, de már nem terveztem ott semmi különöset. Csak a reptéren akartam üldögélni és pihenni a hazamenő gépem indulásáig. Persze ez se úgy jött össze, ahogy képzeltem! Amikor megérkeztem Mumbaiba, levettem a bőröndömet a futószalagról, és mentem volna arra, amerre az „induló gépek” tábla mutatja az utat… csakhogy sehol nem volt ilyen tábla. Kicsi repülőtér volt ez, nem is értettem, hol vesztettem el a fonalat. Kimentem az utcára és megkérdeztem valakit, hogy honnan indulnak a gépek, az meg elmutatott jobbra, hogy menjek el arra, majd ott lesz egy lift és azzal menjek fel egy emeletet. De mondom, az utcán voltam. Milyen liftről, milyen emeletről beszél ez itt nekem? Viszont jobb tervem nem volt, és amúgy is csak jobbra lehetett menni, úgyhogy arra vettem az irányt. De az út, ami elém tárult, a legkietlenebb és vészjóslóbb sikátornak nézett ki, amit csak el tudtok képzelni. Sehol egy ember rajtam kívül. Hová tűnt mindenki? Egyedül ültem a gépen, vagy mi? Azt gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy túlélem ezt az egészet, egy karnyújtás választ el otthontól, és akkor egy ilyen sikátorban kell végeznem. De mit volt mit tenni, nekiindultam. Húztam a bőröndömet, vártam mikor látok már valami fényt a sikátor végén, és mindig mikor elhaladtam egy ott álldogáló gyanús alak mellett, felgyorsítottam a lépteimet, hogyha véletlenül megszólítanak, akkor ne legyen olyan levágós, hogy miért kezdek el pont akkor futni. Végre kiértem a fényre és ott volt egy csúnya kis elhagyatottnak tűnő épület. Mint mikor vonattal megyek szökő évente egyszer valahova, és vannak olyan megállók, ahol van egy-egy szellemjárta bakterház. „Mit keres az ott a semmi közepén?” Na pont így voltam ezzel most is. De azért bementem. Más se volt ott, csak egy lift. Úgy nézett ki, mint a 60 éves panelházak liftjei általában. Annyira nem illet ez az egész a képbe. Na mindegy, felmentem egy emeletet és tényleg egy utcán találtam magam. Szerencsére ott volt a bejárat a reptérre meg minden, de amikor be akartam menni, fegyveres őrök megállítottak és kérdezték, hogy: „hova-hova?” Én meg mutattam a repjegyem, hogy csak be szeretnék menni a terminálba várni a gépemet. Ők meg mondták, hogy majd csak 2 órával az indulás előtt engedhetnek be. Hirtelen körbenéztem, hogy hol vagyok, és megállapítottam, hogy valami zsákutca szerűben… az emeleten… a lényeg, hogy kint az utcán, és ahogy ez reptereknél lenni szokott, távol mindentől… se wc, se kaja, se víz, semmi sincs a közelben. És még 7 órám van, amíg beengedhetnek a terminálba. Itt fogok meghalni! Láttam valami büfét a reptér épületének oldalában, de nálam nem volt pénz, csak bankkártya, azt meg ilyen kis lebujban nem fogadnak el… meg oda sem adnám… Körülöttem ült még egy pár indiai család. A földön. Csomagjaikkal maguk mellett. Cseppet sem nyugtatott meg a dolog… Ugye wifiről nem is álmodhattam, a telefonomat meg még nem próbáltam ki, hogy működik e, úgyhogy volt egy kis reményem. Írtam sms-t az indiai barátomnak, hogyha nem jön értem, akkor itt fogok kiszáradni és elporladni az utcán. Az üzenet szerencsére elment, és hála istennek jött is válasz, hogy azonnal értem jön! Jeeeeee, megmenekültem! :D Egy órán belül meg is érkezett, és én nagyon boldog voltam, hogy megmentette az életem J Elmentünk vacsorázni meg elütni az időt egy étterembe, aztán időben visszavitt a reptérre, ahol végre bemehettem, leülhettem és ráhangolódhattam a hazaútra. Ó, mennyi fantasztikus emléket viszek magammal, mennyi élményt J

| 0 megjegyzés

Oly rég írtam...

Bejegyezte: Willy Wonka , 2015. december 4., péntek 5:37

Szégyellem is magam, hogy elhanyagoltam az írást, pedig lett volna miről…. de mindent be fogok pótolni! Túlcsordul az agyam mindenféle emlékkel, véleménnyel meg észrevétellel, amiket most meg fogok osztani a világgal….

Szívesen! :D

A hetedik szerződésemnél járok és mióta nem írtam, azóta serverből assistant bartender lettem, dolgoztam még két másik Disney hajón, úgyhogy eljutottam Alaszkába, Mexikóba, Kanadába, Jamaikába, a Nagy Kajmán szigetekre, San Diegóba, St Thomasra, St Martinra, Columbiába, és áthajóztam a Panama csatornán. A hajós utazásokon kívül voltam még háromszor Balin, voltam Indiában, Thaiföldön, Párizsban és Rómában. Vettem egy lakást otthon, magamra tetováltattam az életem szerelmét, kijött rajtam egy-két nyavalya, amik addig sose, bár azt is el tudom képzelni, hogy előttem nem is léteztek… volt még egy pár kisebb nagyobb koppanásom, csalódásom, de még mindig élek és többé kevésbé virulok is J Most hirtelen ennyi jut eszembe, na de menjünk is bele a részletekbe!

Azon gondolkodom, hogy mi volt Baliról az első benyomásom akkor, 2 és fél évvel ezelőtt… de hogy őszinte legyek, Bali nekem sosem volt ilyen álomdesztináció. Most meg azon gondolkodom, hogy a desztináció vajon értelmes szó-e vagy csak én magyarosítottam így hirtelen felindulásból… mivel a Word is aláhúzta, lehet, hogy csak én találtam ki… pedig rémlik mintha régen a suliban ilyen turizmusos-utazásos-akármilyen órán így emlegettük volna az utazási célpontot… vagy emlegették azok, akik lélekben is ott voltak, nem csak testben… mint én…
Sajnos ez a rossz szokásom, az „elkalandozás” még mai napig is megmaradt. Ha az adott téma nem csigáz fel 100%-osan, de minimum 85%-osan, akkor hajlamos vagyok elkalandozni, legyen szó tanóráról, megbeszélésről, továbbképzésről, akármilyen labdajátékról a tévében, de akár egy baráti beszélgetésről is. Uhhhh most kiadtam magam!!! Nade azért a legjobb barátaimnak, nem kell mitől tartaniuk, mert az ő sztorijaik legalább 95%-osan felcsigáznak :D Ezzel szemben egy pár tantárgynak a suliban esélye sem volt. Safety training? Szintén esélytelen! Max azért tudok majdnem mindent, mert 500 ezerszer hallottam már ugyanazt, és így akarva akaratlanul is rám ragadt. USPH class? Esélytelen! Szuper hősös filmek? Nem! Bob Dylan életéről szóló film? Nagyon nem! Foci meccs? Úristen de nem!!!! Ha az egész világ sorsa attól függne, hogy én oda tudok e figyelni egész végig egy focimeccsre, akkor sajnos rossz hírem van. Én próbálom, tényleg próbálom magam megerőszakolni és odafigyelni, de nem megy! Valahogy így szokott zajlani a dolog a fejemben: Najó ez most egy nagyon fontos meccs, mindenki nézi és izgul, én is nézni fogom…. jól van, már nézem is, nézem, néééééézem, oké, fut, nála van a labda, átpasszolja egy másiknak, jajj de az ellenkező csapat elveszi tőle….hmmm, milyen szép zöld színű pólója van a másik csapatnak… nem hiába a zöld a kedvenc színem… régen a sárga volt…. a fű is milyen szép zöld ott a pályán…. vajon hogy csinálják, h ilyen szép egyenletes legyen?.... nálunk foltos és tele van kákicsokkal…. kákics…. na ezt a szót honnan vettem?.... de így hívják, nem?... a nyuszi kákicsot eszik…. legalábbis úgy tudom…. de rég volt már húsvéti nyuszim… olyan jó selymes a szőrük… úgy megsimogatnék most egyet… hogy is van az a nyuszis dal?... „Hová mész te kisnyulacska? Ingyom bingyom tá……GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!! ….micsoda???? gól???? hát erről lemaradtam. basszus!!!

Szóval én Balira akkor először csak a srácért mentem, nem azért, hogy felfedezzem magát a szigetet. (Szerencsére azóta már vagy hatszor felfedeztem az egészet. Töviről-hegyire J)De emlékszem, hogy a helyi ételekbe első ízlésre beleszerettem. Annyira ízlett minden és annyira tetszettek ezek a kis helyi éttermek, hogy tudtam, én ide még vissza fogok térni, mert az ízlelőbimbóim nem érik be ennyivel. Az itteni kaják és étkezési szokások teljesen másmilyenek, mint otthon. Pl otthon mindig van a főfogás meg hozzá a köret. Itt viszont úgy mondanám, hogy a rizs a főfogás és mellé van egy csomó féle kis köretke, pl apróra vágott hús vagy hal, csirke belsőségek, párolt zöldségek, leves, főtt tojás, sült tészta, tofu,felismerhetetlen dolgok, stb. Ja és minden eleve apró, szóval késre nincs is szükség, ezért már egyáltalán nem találom furcsának, hogy ők csak villát és kanalat használnak az evéshez. Szóval az étkezés mindig úgy néz ki, hogy teszel a tányérodra egy adag rizst, meglocsolod a levessel, mert ők a levest nem úgy eszik mint mi, hogy az egy külön fogás, hanem csak ízt ad a rizsnek… utána a sok kis köretből választasz amit akarsz, és jó étvágyat. De minden annyira finom, annyira ízletes, és annyira más! Soha nem éreztem ezeket a fűszereket azelőtt. Éttermekből pedig sokféle van, kicsitől a nagyig, csórótól az elegánsig, helyváltoztatóstól az egy helyben maradósig. De most beszéljünk a kis csórókról, mert ez az igazi Bali stílus és engem ezek fogtak meg annyira. A legtöbb úgy néz ki, mint mondjuk egy garázs, aminek nyitva van az ajtaja és akkor vannak bent asztalok meg székek, de valahol ilyen alacsony asztalok vannak és a földön kell ülni. Asztalokon és székeken kívül más nem is nagyon van, max egy tv a sarokban, ahol a helyi „rendkívül igényes” szappanopera megy háttérzajként. Ja és ez a szappanopera megy amúgy mindenhol máshol is, ahol összefutottam tv-vel, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy ugyanaz az egy rész állandóan, sőt mondok jobbat: ugyanaz az egy jelent :D Na de ennyit a szappanoperáról és a színvonaláról… Szóval az egész étterem nagyon egyszerű, inkább szegényes, egyedül rá se jöttem volna, hogy ezek éttermek, inkább valami raktárszerűségek vagy épülő üzletek, ahol az éppen dolgozó munkásemberek leültek egy kicsit megpihenni és megenni egy tál ételt. Ja és, hogy az egész még egyszerűbb legyen, minden ilyen kis helyen csak egy féle ételt készítenek és árulnak (kivéve a büfé stílusú helyeken). Úgyhogy csak odamész, kérsz egy adagot, kb 1 percen belül megkapod, attól függ milyen sok a vendég, mert egy-két felkapottabb hely tud ám nagyon forgalmas is lenni, aztán megeszed, nem ülsz ott még órákig, hanem mész a dolgodra. Na és van ezeknél a kis lebujoknál egy fokkal csóróbb kajálási lehetőség is, mikor van egy kis talicska szerű kocsi, felszerelve mindennel, ami az adott kajához kell, amit a talicskás ember árul, és akkor eltolja valahova, leáll vele, az emberek meg jönnek, vesznek, esznek, vagy pedig folyamatosan tolja az úton, házak között, dombon fel, dombon le, be a sűrűjébe, ki a sűrűjéből, közbe csönget a kis kolompjával, és ha valaki leinti, hogy enne, megáll, ad neki, és megy tovább. Zseniális, én mondom zseniális! A büfé stílus meg pont az, amit mondtam, hogy kivan rakva kb 30 féle étel, külön tálakba, odamész, kapsz egy tányér rizst, aztán veszel magadnak a különböző tálakból, azt amit akarsz, a végén a kasszás ránéz és rámond egy árat, annak megfelelően, h mennyi különböző ételt és miket választottál, azt mehetsz enni. Én pl a rizsemet meglocsolom valami levessel, teszek rá egy csirkemájat, egy pálcikára húzott hosszú, tekervényes csirke-gyomor darabot, szárított kókuszreszeléket, édes kukoricát tojással és lisztel összekeverve és úgy kisütve, meg szárított hús reszeléket, és néha valami zöldséget. Nyami!! Amúgy a leghíresebb étel a „szopós malac”. Ez igazából nem kis malac, az az aranyos, hanem inkább fiatal felnőtt… Egy ártatlan bébi malacból nem lenne szívem enni… nem, még akkor sem ha igazán ropogós! Szóval ha elmész egy malacos helyre, malacot enni, akkor kapsz egy adag rizst, egy kis tálka levest, és vagy 8 féle különböző pici malac részt a tányérodra. Mind más ízű, más formájú, és máshogy van elkészítve. Pl mindig kapsz egy kis színtiszta húst, ropogós bőrt, valami hurka szerű darabot, valami extra könnyű csipszre emlékeztető „fogalmam sincs mi lehet az” darabot, valami hínárnak kinéző zöldségfélét, valami másféle husit ami hurkapálcikára van tűzve, stb… Ez a remekmű minden kajával szemben támasztott elvárásomnak tökéletesen megfelel, sőt minden képzeletemet felülmúlja, és könny gyűlik a szemembe, amint a számba teszem az első villára húzott falatot. Félreértés ne essék, én imádom a magyar kajákat, meg az európai kajákat, főleg amiket anyukám főz, mert ő a legjobb szakács a földön, csak miután megtapasztaltam ezt a másfajta étel élményt, kicsit úgy éreztem, hogy ez mindig is hiányzott az életemből és hogy az ízlésem kiteljesedett, most már boldogan halok meg :D

A házakra se tudok jobb jelzőt mondani, mint azt hogy egyszerűek. És itt inkább a berendezésre gondolok. Láttam kívülről-belülről sok házat, lakást, szobát, udvart, verandát, stb. de egyikben sem volt több bútor, használati tárgy, vagy akármi más, mint amennyi feltétlenül szükséges. A legtöbb helyen se asztal, se szék, semmiféle kacat... Persze azért van kanapé vagy székek, csak úgy külön ebédlőasztalt, székekkel, mint amilyen szerintem otthon mindenkinél akad, na olyat sehol sem láttam. Balin ott esznek az emberek, ahol az éhség éppen éri őket. Minek ide asztal? :D Ilyen nagy műanyag falióra az mindenhol van, az agyon menő, meg családi fotók a falon. Tv-je szintén mindenkinek van, és ami nekem vicces, hogy mindenhol ezek a bazi nagy hifi tornyok, amik nálunk kb 10 éve kimentek a divatból. Szerintem otthon már nem is lehet kapni őket :D Meg ruhás szekrényük se olyan sok van, vagy legalábbis kicsik, mivel nekik nem kell olyan sok ruha, mint nekünk. Balin állandóan meleg van, szóval nincs szükség meleg holmira. Ami tök érdekes, hogy amikor motorral mennek valahova, akkor viszont a nagy meleg ellenére, magukra vesznek mindent! Hosszú gatya, pulóver, zokni a papucs alá, sőt még kesztyű is. Így védekeznek a nap ellen, hogy még véletlenül se fogja meg őket. Ők a világos bőrt tartják szépnek, nem a napbarnítottat.

A tradícionális balisi házban a wc/fürdő és a konyha nem lehetnek a házon belül, szóval van külön kintről nyíló konyha, meg wc/fürdő. De a modernebb házakban ez már mindegy. Viszont a legtöbb házban, legyen az régi módi, vagy új, a wc az egy lyuk a földön. Na nem egy alaktalan gödör, amit utána be kell ásni, mint ahogy a macskák csinálják, hanem egy ilyen porcelánból készült „rendes fürdőszoba tartozék”, ami úgy néz ki, hogy két talpnyom között van egy lyuk. Láttam már ilyet, barbárabb vidékeken, konkrétan országút melletti kihalt parkolókban,ahol a madár se jár… kb 20 évvel ezelőtt. De emlékszem már akkoris inkább villantottam az arra járó autósoknak, minthogy én egy ilyen fajta nyilvános wc-be betegyem a lábam. Amúgy rá van kötve a csatornára, szóval miután elvégezted a dolgod, csak le kell önteni vízzel, és lemegy a dolog…
Na én nem sokszor lepődök meg dolgokon, nehéz is akármivel kizökkenteni a kis nyugis világomból, de amikor először szembesültem ezzel a fajta wc-vel egy normális házban, a szobából nyíló fürdőszobában!!! Na attól rendesen kigúvadtak a szemeim! Megkérdeztem, hogy használhatom-e a wc-t, mondták persze, ott van. Én meg mit sem sejtve, dalolászva benyitottam, de az elém táruló látványtól „szó bennszakadt, hang fennakadt, lehelet megszegett”, máris elmúlt a pisilhetnékem. Egy icike-picike kicsempézett helység, az egyik sarokban ez a rémség, közvetlenül mellette pedig egy kicsi, de magas kőmedence szerűség (???), szintén kicsempézve. Az összes csempe babakék volt, meg ez a porcelán lyukizé is babakék lehetett szebb napjain… és én nem azt mondom, hogy az festette barnára, amire ilyenkor logikusan mindenki gondolna, de hát az idő vasfoga na! Legyünk pozitívak! Végül pisiltem, de a sztori lezárásaként legyen elég annyi, hogy az mindenhova ment, csak a lyukba nem.
Azóta megszoktam a dolgot, nem mintha lett volna más választásom, itt még a bevásárló központokban is, meg minden nyilvános helyen ilyen a wc. De pár ember kezdi lecserélni az övét angol wc-re, meg a túristás helyeken is természetesen normális wc-k vannak. Ja és mint később kiderült, a kőmedence pedig a helyi zuhanyzó. Mindig tele van vízzel, és van hozzá egy ilyen speckós merőkanál szerűség, amivel csak kimered a vizet és szépen magadra öntöd. Ezt a mozdulatot annyiszor ismétled meg, ahányszor szükséges, hogy kellően vizes legyél, aztán jól átdörzsölöd magad szappannal, és jöhet újra az öntögetés. Meleg víz, mondanom sem kell nincsen, de mivel Balin mindig nagyon meleg van, a víz nem jéghideg. Be kell valljam, egy-két forróbb napon, Úgy a 20. merőkanál/20. sikítás után, még jól is esik ez a brutális felfrissülés.

Balin mindenki robogóval közlekedik mindenhova. Persze a legtöbb családnak van autója is, de a robogó a fő közlekedési eszköz. Akkor is robogóval mennek, ha egy 5 perces gyalog távot kéne megtenniük. És ez minden bizonnyal azért van így, mert egy szál járda nem sok, annyit sem láttam Balin sehol. A turistás részen elvileg van járda, mondjuk nem valami széles, 2 ember se fér el rajta egymás mellett, de a helyieknek a járda nem igazán mond semmit, úgyhogy nem hagyják szabadon. Ráparkolnak, meg ott üldögélek, bandáznak, stb. Sőt gyalogos ember annyira nincs, hogy gyalogos átkelőt is kb 2-3 helyen láttam csak, nagy bevásárlóközpontoknál. És az is úgy működik, hogy magától sose vált zöldre, csak akkor ha megnyomod a gombot, mert át szeretnél kelni, és akkor van rá kb 10 másodperced. De az autóknak hiába váltott pirosra a lámpa, ők így sem nem állnak meg, csak akkor, ha rendesen lelépsz eléjük. Amúgy ezt ők nem bunkóságból csinálják, csak nekik így a természetes. Ha egy autó/motor lefékez és átenged, mielőtt te drasztikusan kiugranál elé, akkor az tuti, hogy európai sofőr. Turista. Nem ismeri a rendszert :D
Na és mivel se gyaloglás, se tömegközlekedés nincs, ezért mindig írtó nagy a forgalom, így aki teheti, nem autóba száll, csak motorral megy, mert azzal lehet cikázni, előzgetni. Rengeteg 3-4 fős családot lehet látni egy robogón. Először nagyon fura volt a látvány, de most már megszoktam. Általában úgy néz ez ki, hogy apuka vezet, mögötte anyuka, kettőjük közé préselve egy gyerek, másik gyerek meg áll ott elől, ahova apuka a lábát rakja, és kapaszkodik a kormányba. Vagy sokszor látok gyerekeket hazamenni a suliból, azok négyen simán rápréselődnek az ülésre, szépen egymás mögé. Na és mivel a mocival könnyen lehet cikázni, ezért a Balinéz ifjú, erejük teljében lévő srácoknak olyan nincs, hogy ne lehetne előrébb furakodni. Akár áll a sor, akár halad. Mivel az én bikám is ereje teljében van, sőt ő még egy cross motorral is „több”, mint a többiek, így mi mindig a sor elején kell, hogy legyünk. És nekünk nincs semmilyen akadály. Akár patak van az út mellett, akár feltúrt föld, épülő út feltört betondarabjai, nekünk semmi nem állhat az utunkba…. Ezek a férfiak…..

Na várjuk csak. Én most itt nem úti könyvet akarok írni. Pedig írhatnék azt is, mert millió dolog van, ami Balival kapcsolatban eszembe jut. A miénktől teljesen eltérő vallás, kultúra és életmód miatt, sorolhatnám itt órákig a furábbnál furább dolgokat és hókusz-pókuszokat, de nem fogom. Majd szépen sorjában J

A lényeg, hogy amikor először jártam Balin, már akkor is nagyon megfogott, de amióta a mostani Balinéz barátommal vagyok együtt, azóta Bali egyre izgibb J

| 0 megjegyzés

,,Isten hozott a földi pokolban"

Bejegyezte: Willy Wonka , 2014. április 9., szerda 23:19

Hjajjj minden megváltozott... a rossz irányba... az egész ezzel a hülyegyerekkel kezdődött...

Nagyon gondosan kihagytam eddig az ilyen pasis sztorikat a hajónaplómból (pedig van bőven), de emellett sajnos már nem mehetek el szó nélkül, mert az olyan lenne, mintha Lil Waynet, vagy a Nutellát, vagy a cuki kis zöld békákat a kis piros lábaikkal nem említeném meg a kedvenceim között... Más szóval ez a sztori sorsfordító, és gyökeresen megváltoztatta a képemet a világról, az emberekről, és sok más dologról (sajnos nem a jó irányba... de talán hosszútávon majd jobb lesz nekem így).

Szóval megpróbálom röviden, tömören, érzelemmentesen, kívülről nézve leírni a dolgokat. Ha nagyon belemerülök, annak még mindig sírás a vége... A sírás nem is jó szó, nem is elég kifejező arra amit én ilyenkor összehozok...

Kb 2 hónapja lehettem a hajón, mikor ez a srác visszajött vakációról, és egyből elkezdett ostromolni... na nekem ez olyan mindennapos volt, és már két hónap alatt úgy megszoktam a srácok csajozós rutinját, h semmi figyelmet nem szenteltem neki, egy volt a sok közül... de aztán előállt valami eredetivel, és minden bizonnyal valami fekete varázslatot is rám szórt, mert egyik pillanatról a másikra, megvakultam, megsüketültem, megnémultam, és nem létezett semmi és senki más csak ő. Úgy követtem őt mint valami istent. Annyira oda voltam ezért a srácért, minden porcikájáért, h ilyet még a világ nem látott. És a legszebb az egészben, h fogalmam sincs, h miért, mert ő nem igazán adott rá okot. (Vagy talán pont ezért... hisz a lányok a rossz fiúkra buknak, nem?) Szóval ő nem volt igazán kedves, rendes, odaadó, segítőkész, figyelmes... semmi sem. De azért rendesen együtt voltunk, szépen lassan mindenki megtudta meg elkönyvelte, h mi egy pár vagyunk.... szívek százait törtem össze mikor először megjelentünk egy nagyobb tömegben kézen fogva, de én olyan boldognak hittem magam, h nem érdekelt semmi más, csak h foghatom ennek a szemét kis  §@!!.#,&:Ä~<!°/%!@- nak a kezét.
Úristeeeeen!!! Aki ismer, (az mondjuk már tudja a sztorit :) ) az tudja, h normális esetben (amikor nem ül rajtam gonosz átok) én nem viselkedek így és nincsenek ilyen nyálas, romantikus, rózsaszín megnyilvánulásaim sem. Szarkasztikus vagyok, a komoly dolgokat is elpoénkodom, és valószínűleg a halálos ágyamon is a Shrek-bő fogom idézni azt a kedvenc poénomat hogy: "Remélem valaki haldoklik!!! ... Haldokloooooooooooom"

Azért had jegyezzem meg, h én már pár hét együtt levés után megkérdeztem tőle, h ezt ő most mennyire gondolja komolyan (most ne lepődjetek meg, a hajón olyan dolgok vannak, amit ti álmotokban se képzelnétek, szóval ez egy normális kérdésnek számít... nem ilyen "házzasságos" kérdésnek, hanem ilyen "a hajón kívül is együtt vagyunk, vagy azért azt nem" kérdésnek), mert h én nem akarom nagyon pazarolni a drága időmet...
Szóval oké, akkor rendesen együtt vagyunk, összeegyeztetjük a szerződéseinket, majd meglátogatjuk egymást vakációban, stb, "elindulunk az úton", normálisan, ahogy azt kell.

Az első vakáció nagyon hamar eljött, így tök hihető volt a sztori, h még korai lenne egymást meglátogatni... majd legközelebb!

Aztán jött a 2. szerződés, amikor is jött az első sokk: nagyon hihetőnek tűnő, bár rejtélyes forrásból érkezett a figyelmeztetés, h bizony ennek a srácnak komoly kapcsolata van otthon, és már tervben is van az esküvő. Nahát jött a számonkérés, meg a balhé, a sírás, a mentegetőzés, a kamu sztorik, a sok hazugság, a világvége hangulat, az ígérgetés, még több sírás, depresszió, de végül arra jutottam, h bizonyíték híján, nem bűnös. Vagy bűnös, de nem lehet elítélni. És én innentől kezdve folyamatosan bizonyítékok után kutattam... Bele is ütköztem jó párba, de egyik sem volt egyértelmű. Mindent kimagyarázott. És most erre nyugodtan mondhatjátok, h ennek is bőven elégnek kellett volna lenni ahhoz, h megelégeljem és szakítsak vele, de azért aki ezt mondja, annak, bocsi, de kívánom ezt a szituációt, mert kíváncsi vagyok, h hogy élné meg. Amikor halálosan szerelmes vagy valakibe, az utolsó fűszálba is kapaszkodsz, h ne legyenek igazak a rossz hírek és csak félreértés vagy félreértések sorozata legyen az egész. Nyilván, ha benne vagy egy kapcsolatban, ahonnan inkább már a kiutat keresed, bármilyen kis apróságért simán ki lehet adni a másik útját, meg se hallgatva a magyarázatot, mert örülsz, h nem kell tovább filóznod, h most mi legyen. De amikor foggal körömmel ragaszkodsz valakihez, akkor 100%-os bizonyítékra van szükséged ahhoz, h lépjél valamit, és még akkor is ezerszer meggondolod, hogy mit. És jajjjj erre annyi példát tudnék mondani! De most nem az a lényeg.

Szóval így telt a 2. szerződésem, sok veszekedéssel, rengeteg sírással, eltávolodással, majd nagy összeborulással, stb... Igazából végig tudtam, h valamit titkol előlem, de álmomban sem gondoltam volna, h ennyire durva lesz majd az igazság. És akkor jöttek ilyen enyhítő körülmények, h az összes barátja milyen jófej velem, mennyire örülnek, h mi együtt vagyunk, állandóan hajtogatják a leendő esküvőnket... Nameg az én barátomat sose látta senki hazatelefonálni, vagy sms-ezni, vagy pl Facebookon... Namindegy, én végig arra hajtottam, ha ebben a vakációban elmehetek hozzá Balira, akkor nincs mitől félnem, akkor nem igaz a pletyka, és majd boldogan élünk együtt, míg meg nem halunk.

Hát elmentem Balira. A sztori miszerint még nem akar bemutatni a családjának, mert nagyon nem örülnek, h Európai barátnője van, nem pedig helyi lány, hihető volt. Szóval azt egyáltalán nem is forszíroztam, így is találkoztam elég barátjával, meg unokatestvérével... tíz napig sülve-főve együtt voltunk... szóval már megint csak nem tudtam semmi "rosszat" mondani. Persze itt is történtek gyanús dolgok, de semmi sorsdöntő. Meg is ígérte, h amikor majd jövünk a következő vakációban, akkor majd minden sokkal jobb lesz, majd több időre jövök, meg majd náluk fogunk lakni, blablabla...

Ezek után már otthon voltam pár napja, mikor beszélgettem az egyik barátommal a hajóról, aki mindig is óvva intett az indonéziaiaktól, és akkor beszéltünk ugye az utazásomról is, és megkérdezte, h akkor most már minden rendben van köztünk, én meg mondom "Igen, de még mindig úgy érzem, h valamit titkol előttem", ő meg erre viccesen, h "Feleség, gyerekek?", én meg, h "Neeeeeem, ne viccelj már, most jöttem haza Baliról", és ekkor jött végre a sorsdöntő bizonyíték... azt válaszolta, h "Ne haragudj, de komolyan mondom. Ezt nemrég találtam. nem tudtam hogy mondjam el. nézd meg és aztán te döntsd el, h mihez kezdesz vele" és átküldött egy linket egy Facebook profilról. Én persze nem tudtam megnyitni, mert le voltam tiltva, de megnyitottam máshonnan, és ott volt. A Facebook profilja. A profilképén egy másik lánnyal. Félreérthetetlen. Kimagyarázhatatlan. Valami rosszra mindvégig számítottam, de nem erre. Ez túl sok. Hideg zuhany. A legnagyobb pofon, amit valaha kaptam. A legfájdalmasabb, szívfacsaróbb érzés, amit valaha éreztem. Hirtelen lepergett a szemem előtt az egész közös történetünk. A jelek, a fura kis beszólások, az elharapott mondatok, az értelmetlen dolgok, mind értelmet nyertek, összeállt az egész kép. Az elmúlt egy évem egy nagy hazugság volt. Mindenki hazudott körülöttem. Senkibe nem szorult annyi emberség, h leállítsa ezt a borzalmat. EZT AZ ÁRULÁST!!!!!

Hogy tehet valaki ilyet egy másik emberrel? Sőt két másik emberrel? Látta, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire komolyan gondolom az egészet. Látta, hogy miután hallottam a pletykát, mennyire kiborultam és könyörögtem neki, hogy mondja el az igazat, hogy ne játsszon az érzéseimmel. És azt is látta, hogy a barátnője otthon álladóan hosszú hónapokat vár rá, ő meg ahelyett hogy a munkából hazaérve vele lenne, hazudik neki, és titokban elhozza a másik barátnőjét egy másik földrészről nyaralni AZ Ő ORSZÁGUKBA. Abba az országba, ami az övék, ahol ők vannak együtt, az ő otthonuk!! Úristen!!!!!! Milyen ember csinál ilyet??????

Először nagyon sajnáltam a másik csajt is. De miután megtudta a teljes igazságot, és ahelyett hogy kidobta volna azt a szemét, aljas, kétszínű, önző, hazudós, hűtlen, gusztustalan pasiját, aki nem egy kis hibácskát vétett, hanem egy masszív hibasorozatot egy éven keresztül (és ki tudja, hogy még meddig folytatta volna, ha nem lepleződik le)... szóval ahelyett, hogy kidobta volna, nekem esett, hogy ÉN MIT TETTEM... Értitek... ÉN. HOGY ÉN MIT TETTEM.
Nem is érdekelte igazán az igazság, csak szitkozódott meg átkozódott az idióta. Az ilyennel mit lehet kezdeni? Még segíteni se lehet neki. Én hónapokig kutattam az igazságot és könyörögtem, hogy valaki mondja el, ennek meg csak úgy az ölébe hullik, és ki van akadva... Én azt értem, hogy az ember ilyenkor mindenkire mérges, meg mindenkit hibáztat, de azért álljon már meg a menet.... Van nekem elég gondom, és akkor még vele is kedves vagyok... VELE!!! A MÁSIK NŐVEL!!! Ő meg a torkomnak ugrik?? Na azt már nem!
És ilyen egyszerűen nyerte el a megtisztelő második helyet "AZ EMBEREK, AKIK VALAMILYEN OKBÓL KIFOLYÓLAG NEM ÉRDEMLIK MEG, HOGY ÉLJENEK" című listámon.
Nyugodtan mondhatjátok, hogy gonosz vagyok a lista miatt. De nem vagyok. Még csak két ember van a listámon, úgyhogy nem vagyok!

Keserves hetek következtek az első sokk után. A "barátom" nem volt hajlandó beszélni velem, úgyhogy magyarázat, válasz, "bocsánat", vagy egy kérdés a hogylétem felől nélkül töltöttem a vakációm hátralevő részét. Az idő múlásával az egyre jobb helyett, egyre rosszabbul éreztem magam. Nem volt kedvem semmihez. Nem ettem, nem ittam és nem csináltam semmit, csak ültem egy helyben és azon gondolkoztam, hogy miért csinálta ezt velem.
Azt a legnehezebb feldolgozni, hogy az egész egy hazugság volt. Itt nem arról volt szó, hogy valami szép volt jó volt, de időközben elromlott, vagy elmúlt,  hanem hogy nem is volt. Semmi se volt valódi. Neki csak egy játék volt. Nekem meg azóta is egy űr.

A következő szerződésről tényleg csak röviden, mert katasztrofálisra sikeredett...

Ugye együtt jöttünk vissza vakációról, mert a "párok" általában egyszerre jönnek mennek... Azok után, hogy ő megígérte a barátnőjének otthon, hogy semmi se lesz köztünk, természetesen minden volt... Bár nem voltunk már együtt hivatalosan, de sülve-főve együtt voltunk... Mielőtt ugye kiderült az igazság, nem volt egy minta pasi, na most az lett. Állandóan velem volt, ha nem volt velem, akkor felhívott, mindig segített, akkor is amikor nem kértem, csak jött magától... pont ahogy egy igazi társ. Szóval éreztem a törődést. Jó érzés volt. De már semmi sem volt ugyanaz. Tudtam, hogy mi lesz a vége. Ígért nekem fűt-fát, hogy engem szeret, de otthon ez meg az van, meg a családja így meg úgy gondolja, meg majd szakít a barátnőjével, de adjak neki időt, blablabla. Én már nem hittem el neki semmit, de nem tudtam eltaszítani magamtól. Mikor megpróbáltam, mindig valami "nagyobbal" jött. Borzasztó 4 hónap volt, borzasztó!!!!! Rengeteget sírtam és nagyon rossz hangulatom volt mindig. A főnökeim is tudták, hogy nagyon kivagyok...
Kérvényezni a szerződésed lerövidítését mindig hosszú idő, mármint a várakozás hosszú idő, és az esetek többségében vissza is utasítják a kérvényt. Amikor én 3 hónap ittlét után megkértem a főnökömet, hogy segítsen hazamenni, amilyen hamar csak lehet, mert ezt már nem bírom tovább, pár nap alatt lelevelezte nekem az egészet, és még vagy háromszor felhívott aznap, hogy biztos, hogy jól meggondoltam-e a döntésemet, mert innen nincs visszaút. És a végén még arról is én dönthettem, hogy 8 vagy 11 hét vakációt akarok.... Elég szar bőrben lehettem, hogy ilyen Very Important Person lettem hirtelen...

Akkor már kb két hete kerültem őt, és nem történt köztünk semmi érdemleges, de a végső búcsú tőle, olyan szívszaggatóra sikeredett, hogy a Titanic meg a Love Story meg az összes többi szerelmes film ami halállal vagy "soha többé nem látjuk egymást"-al végződik, az mind egy vígjáték a mi végső búcsúnkhoz képest. Úgy ki voltam utána, hogy azt hittem sose leszek képes abbahagyni a sírást és felkelni a földről...


| 0 megjegyzés

Disney makes the difference

Bejegyezte: Willy Wonka , 2013. január 26., szombat 21:05


Ez az egész nyavaja úgy 4-5 héttel ezelőtt kezdődött... jött, megfigyelt, kiszimatolta a gyengémet, becserkészett, megtámadott és azóta se akar leszállni rólam... Szóval amikor éreztem, hogy kezdek beteg lenni, egyből mentem az orvoshoz, aki adott is mindenféle szép színes gyógyszert, torokra, meg orrfolyásra, meg köptetőt köhögésre, és ezzel szélnek is eresztett. De úgy esett e rém eset, hogy a helyzet csak napról napra rosszabb lett, olyannyira, hogy már csak fuldokolni, könnybe lábadt szemmel kiköhögni a lelkemet, és orrot fújni járt belém a lélek. Szóval kb egy hét múlva visszamentem a dokihoz és kértem, hogy adjon nekem egy szabad napot, mert haldokloooooom. Hát megtömött mindenféle lónyugtatóval, de szabadnapot azt nem adott a szemét, hanem visszaküldött dolgozni. Szóval vagy 5 különféle gyógyszerrel - amit a nap 6 különböző időpontjában kell bevenni – megpakolva, visszavonszoltam fáradt, elnyűtt, bacilusokkal teli testemet a melóba és hősiesen helytálltam. Vagy nem is tudom mennyire hősies 5 percenként félrevonulni orrot fújni, meg köhögő szünetet kérni a beszélgetés közben, meg piros orral, náthás hanggal, fejfájásól kábán helyt állni, de hát amíg nincs lázam, addig nem vesznek komolyan. Hiába mondtam, hogy én nem vagyok az a lázas típus, de láz nélkül is nagyon jól tudok haldokolni, nem hatottam meg az orvost. Na mindegy, végül is a kínlódásos, orrdugulás elhárítás érdekében ülve alvásos, ezáltal igen keveset alvásos, lassú regenerálódásom úgy ahogy végbe ment. A mindenféle nyavajám helyébe jött egyetlen, új nyavaja, a torokfájás. De ez nem volt annyira pusztító, szóval csak kúráltam magam forró mézes teával, meg gyömbérrel, éltem tovább az életem, és vártam, hogy elmúljon, de ma reggel ahogy felkeltem, és lenyeltem az első adag nyálamat, azt hittem menten sírva fakadok, annyira fájt. Meg is vizsgáltam a torkom a tükör előtt... megállapítottam, hogy akármit csinálok fáj, ha nem csinálok semmi, akkor is fáj, és ha megnyomom a szájpadlásomat a manduláim közelében, akkor könnybe lábad a szemem, annyira fáj. Első utam a főnökömhöz vezetett, mert tőle kell kérni beutalót, ha orvoshoz akarsz menni, nade az csak 3-tól rendel, szóval elmentem reggelizni, de hát az ugye nem jött össze... azért egy teát leerőltettem, aztán mentem dolgozni, de hát akkoris fájt ha beszéltem, úgyhogy inkább annyira nem törtem össze magam, csak ellődörögtem a deck-en. Aztán 3-kor lementem az orvoshoz, másfél óra múlva sorra is kerültem, a doktornéni nagyon kedves volt, még meg is kérdezte tőlem magyarul, hogy hogy vagyok :D Belenézett a torkomba, felszisszent, mondta, hogy nagyon csúnya, adott antibiotikumot, meg két -féle fájdalom csillapítót, meg öblögetős fertőtlenítőt, és most lássatok csodát, kaptam 24 óra pihenést, sőt még azt is mondta, hogy holnap menjek vissza, és ha ugyanennyire fáj, még ad egy szabad napot. Nahát! Mikor tényleg beteg voltam és kértem, nem adtak, most meg igazából semmi bajom, csak valami fájdalomcsillapítóért meg egy-két jó tanácsért mentem, erre ilyen arany életem lett. Ki érti ezt?
Na lényeg a lényeg, most van egy kis időm, úgyhogy elmesélem nektek, hogy milyen is a világ legnagyszerűbb óceánjáró hajóján dolgozni. Vagyis tagja lenni a világ legfantasztikusabb csapatának. Ahol a többi dolgozóval együtt úgy élünk, mint egy nagy család, ahol a vendégek értékelik, amit csinálsz, sőt nap mint nap megköszönik neked személyesen, amit értük teszel.
Szóval először is tudni kell, hogy nekünk itt nagyon szigorú szabályaink vannak, ezért is van az, hogy mielőtt elkezdenél Disney-nek dolgozni, részt kell venned egy 3 napos tréningen a Disney Egyetemen. Oké ott még minden új, mindenki új, azt se tudod, hogy pontosan mire vállalkoztál, hogy pontosan milyen az a hely ahova mész, hogy pontosan mit kell majd ott csinálnod, mit várnak el tőled, és akkor hallod ezeket a dolgokat, hogy hogyan kell a vendéggel bánni, mik a fő sztenderdjeink, a vendég mit vár el tőled, és hogy mi dolgozók milyen értékeket képviselünk. Hallod, hogy milyen különleges helyre mész, hogy milyen fontos a te munkád, hogyha a szabályokat megtanulod és betartod, akkor minden rendben lesz, és hogy Disney mennyire más cég, mint akármelyik más...
Aha persze... ugye hallottunk már pár ilyet az életbe... hogy ez milyen fontos, az milyen fontos, és ha ezt így csinálod akkor jó lesz, ha ezt megtanulod, akkor milyen okos leszel, ha okos leszel jó munkahelyed lesz, ha jó munkahelyed lesz gazdag leszel, blablabla... de aztán felnősz és látod, hogy az egész csak hazugság, és csak azért mondták mindezt neked az iskolában, meg itt, meg ott, mert milyen jól hangzott, és biztonságban érezted magad tőle, mikor egy-két percre elhitted hogy az majd tényleg úgy lesz....
Nade aztán megérkezel leendő munkahelyedre, Disney-hez, és máris érzed, hogy valami nem stimmel... mindenki barátságosan mosolyog rád, látják, hogy új vagy, üdvözölnek a fedélzeten, segítenek, nem hagynak egyedül. Aztán telnek a napok, a hetek, közben volt már egy csomó tréninged, beálltál dolgozni, és látod, hogy ezek a szabályok tényleg nagyon fontosak, és a régi dolgozók tényleg betartják őket, és e szerint élnek és e szerint bánnak a vendégekkel is, és látod, hogy a vendégek boldogok és elégedettek. És Walt Disney egyszer azt mondta, hogy: ,,Te megálmodhatod, megalkothatod, megtervezheted, és megépítheted a legcsodálatosabb helyet a földön... de emberekre van szükséged ahhoz, hogy az álmodat valósággá váltsák.” És ugye mindenki tudja, hogy ,,Disney makes the difference.” Ez úgy szépen lefordítva kb azt jelenti, hogy Disney valamit máshogy csinál, valamit tud, és az a valami működik, az a valami bevált. És ez a valami a csapat, a Disney dolgozók. Mert ide tényleg olyan embereket válogatnak össze, akik mindent megtesznek a vendégekért, akik szívesen dolgoznak értük, akik képesek betartani a szabályokat és azok szerint dolgozni. És ugye mi itt, főleg a bárban nagyon sokat beszélgetünk a vendégekkel, van hogy ugyanazzal az egy emberrel minden nap órákat. És tényleg rengetegszer ámuldoznak, ódákat zengenek, hogy Disney mennyire jó, mennyire csodálatos, mennyire más, és hogy mi dolgozók mennyire fantasztikusak vagyunk, és kérdezik, hogy velünk itt ugye jól bánnak a feletteseink, mert mi annyira jól bánunk velük, vendégekkel, hogy mi a legjobbat érdemeljük, a cégtől, akinek dolgozunk. És tényleg egy csomószor megköszönik nekünk, hogy vagyunk, hogy értük dolgozunk, és hogy mennyire jól csináljuk amit csinálunk. Gondolhatjátok, hogy ezt milyen jó hallani, és milyen büszke vagyok ilyenkor magamra, meg a többiekre :)
És velünk itt tényleg jól bánnak. Nem azt mondom, hogy kinyalják a seggünket, vagy minden hú de szuper, de ahhoz képest, hogy ez egy munkahely és mi „csak” dolgozók vagyunk, ahhoz képest le a kalappal. Az is elképesztő, hogy ez a hajó már 2,5 éves, de a mindennapos karbantartásnak köszönhetően még mindig úgy néz ki, mintha most jött volna le a futószalagról, a vendégek mindig el vannak ájulva, hogy milyen gyönyörű és milyen tisztaság van, és én ilyenkor mondom nekik, hogy és nem csak a vendégtér. A mi folyosóink, szobáink és egyéb területeink is mindig tiszták, szépek, amint lepattan egy kisujjkörömnyi festék a falról, valaki máris ott terem és újrafesti. Amikor valami nagy ünnep van és a hajó fel van díszítve a vendégeknek, akkor ránk is gondolnak és a mi ebédlőnk is fel van díszítve, vagy ünnepi kaját kapunk, amit a feletteseink szolgálnak olyankor fel, vagy szerveznek nekünk valami nagy bulit. Ezenkívül gyakran szerveznek nekünk rövid kirándulásokat, programokat ide-oda, nagyon olcsón, és akkor ha belefér az idődbe, jelentkezhetsz, hogy akarsz menni, szóval kimozdulsz, kizökkensz egy picit. Amikor bejön valami új Disney film, mi látjuk először a világon... rendesen a moziban, popcornnal, meg kólával vagy sörrel. Crew bárról ugye már sokat meséltem, az a mi saját szórakozóhelyünk, minden nap más dj-vel, más fajta zenével, 2 bárpulttal, 3 bártenderrel. A Crew gym is nagyon nagyon jó, tele van mindenféle modern gépekkel, a nap 24 órájában nyitva áll. És akkor még van a játszószoba, biliárddal, ping-ponggal, wii-vel, csocsóval, mindenféle társasjátékkal, könyvekkel.... Akkor ott van a saját strandunk Castaway Cay-en, étteremmel, zenével, függőágyakkal és napozóágyakkal a gyönyörű fehér homokos, pálmafás parton. És úgy tudom Disney az egyetlen cég, aki fizeti a repülőjegyünket haza és vissza is. Nameg minden dolgozó mehet a világ összes Disney parkjába ingyen, mint látogató, ráadásul bevihetek plusz 3 főt. Ami amúgy nem kis pénz lenne.
Nem azt mondom, hogy minden nap boldog vagyok azzal amit csinálok, vagy hogy nincsenek dolgok, amiket nem változtatnék meg azonnal, ha lenne rá lehetőségem. Nem azt mondom, hogy ez a hely tökéletes... mert hát ugye semmi sem tökéletes... de ez a hely nagyon nagyon közel van hozzá.

| 1 megjegyzés

Mindenféle

Bejegyezte: Willy Wonka , 2013. január 11., péntek 22:00


Elért minket a karácsonyi hangulat. Minden gyönyörűen fel van díszítve a hajón, óriási karácsonyfa áll az Átriumban, karácsonyi zenék szólnak mindenütt, karácsonyi specialitások kaphatóak a bárokban és mindenféle karácsonyi programjaink vannak. Még Castaway Cayen is van egy kb 4 emelet magas karácsonyfánk, meg szán, meg „hóember”... minden ami kell... még szállingózó havat is imitálunk buborékfújással. Ja és van egy életnagyságú mézeskalács házunk, ami igazi mézeskalácsból van. Tudom, mert olyan szerencsés vagyok, hogy amikor az ilyen szuper jó dolgok készülnek a cukrász helységben, mindig valahogy arra visz az utam. És olyankor csak ámulok és bámulok, hogy az ott dolgozók miket készítenek, mindig mondom is nekik, hogy én eltévesztettem az irányt, és inkább itt akarok dolgozni velük, a bár helyett :) Húsvétkor is pont arra jártam, mikor egy 2 méter magas csokitojás kastélyt készítettek, meg most Haloweenkor is mikor életnagyságú kriptát, benne csontvázzal, ami éppen mászott kifelé.... Elképesztő... én mondom, elképesztő!
Amúgy a Haloween nagyon nagyon jó volt. A vendégek ezt is irtó komolyan vették, mint minden mulatságot, és szinte egytől egyig mindenki hozott otthonról kosztümöt és be voltak öltözve és úgy járkáltak mindenfelé a hajón egész nap. Nekünk dolgozóknak is volt egy nagy Haloween partynk, be lehetett öltözni, vagy nem, vagy amit akarsz.... Abban az időben pont volt két nagyon kedves vendégem, két néni, akik minden nap meglátogattak és egy csomót beszélgettünk, és ők kérdezték is aznap, hogy mit fogok viselni a partyn, én meg mondtam, hogy nálunk ez nem szokás otthon, és nem is számítottam rá, ezért nem volt alkalmam készülni semmivel, úgyhogy nem öltözök be semminek. Na és ebből is látszik, hogy nekik mennyire fontos a Haloween, szerintem annyira megsajnáltak, hogy nincs kosztümöm, hogy elbúcsúztak aznapra, és titokban elmentek nekem vásárolni kosztümöt és később visszajöttek a báromba és megleptek az ajándékukkal :) Hát nem tök édesek??? Szóval olyan jóba lettünk, hogy mikor elbúcsúztunk, mondták, hogy most már családtag vagyok náluk, és bármire szükségem van, csak üzenjek nekik és ők máris küldenek nekem csomagot, vagy akár idejönnek a kikötőbe mikor itt van a hajó és odaadják, ami csak kell :)
Olyan jó ilyen emberekkel találkozni. Rengeteg jó tapasztalatom van a vendégekkel. Vannak ilyen „komolyabb” sztorik, de van olyan is amikor csak 2-3 percet beszélek valakivel, de az olyan jól sikerül, hogy feldobja az egész napomat. Múltkor pl az történt, hogy volt egy vendégem, aki kért tőlem egy Bacardit szódával és egy korty kólával, és mondta, hogy ezt úgy hívják, hogy Hudson (Nem tudom, hol hívják úgy, vagy ki hívja úgy rajta kívül, de oké. Hudson...). Onnantól kezdve minden nap, mikor jött, kérdezte, hogy ,,Na, Miss Veronika, emlékszel még, hogyan kell készíteni a Hudson-t?”. És akkor én mindig adtam neki a szokásos Hudson-ját. Szóval ez úgy megmaradt a fejemben, hogy kb egy hét múlva odajött hozzám egy pasi, és kért tőlem egy Bacardit szódával és egy korty kólával... Én meg egyből rávágtam, hogy ,,Egy Hudson-t, Sir?”. A pasinak kiguvadtak a szemei a meglepetéstől, és úgy kérdezte, hogy ezt meg honnan tudom. Én meg mondtam, hogy miért, nem Hudson-nak hívják? De de de, de ezt én honnan tudom???? Ezt senki nem tudja. Ez az ő családi koktéljuk. És megmutatta a szobakártyáját, amin ugye rajta van a neve.... és tényleg, az volt a vezetékneve, hogy Hudson :D Aztán visszament a családjához és látom, hogy nagy lelkesen magyaráz nekik, azok meg nyújtogatják a nyakukat felém, hogy lássák, ki ez a titokzatos személy, aki kiszimatolta az ősi családi receptjüket. Először nem is hitték el, azt hitték, hogy a pasi csak ugratja őket, az meg magából kikelve: ,,Nem viccelek, komolyan mondom!! Tudta! Tudta! Ő mondta, hogy akkor egy Hudson-t?” És akkor én is megerősítettem a sztorit, hogy így történt, igen, én vagyok a titokzatos Hudson szakértő. Na ezek után mindegyik kért tőlem egy Hudsont, megszorongatták a kezemet, vállon veregettek, hogy milyen remek munkát végzek, és üdvözöltek a családjukban :)
Amúgy ez a kis vicces sztori a Concierge Lounge-ban történt, ahol két hetet voltam és nagyon élveztem, mert ez picit más mint az összes többi bár. Szóval a 11. és 12. emeleten lévő kabinok Concierge kabinok... nagyobbak, szebbek és drágábbak, mint egy átlagos kabin. Ide jönnek azok a vendégek, akik sok sok pénzt fizetnek azért, hogy még különlegesebb ellátásban részesüljenek, így lesznek ők a Concierge vendégek. Nekik van itt ez a közös hall, ahol mindig van kaja-pia, itt van a Concierge csapat, akik teljesítik minden óhajukat-sóhajukat, és itt vagyok én, aki készítem és felszolgálom az alkoholos italokat. Ez nem egy rendes nagy bár ezer -féle alkohollal meg mindennel felszerelve, csak egy pici bárpult a hall közepén, egyszerű kevert italokkal. Kevés vendég van, de ők ugye minden nap betérnek ide legalább egyszer, és én vagyok itt nekik mindig, szóval az egész nagyon meghitt, családias, személyre szabott. Ezek a Concierge vendégek általában nem gazdagabbak vagy előkelőbbek a többi vendégnél, csak valamiért előnyben részesítik ezt a fajta ellátást, és úgy gondolják, hogy megéri érte többet fizetni. De ha már itt vannak, akkor azért eljátszák ezt a „nagyon előkelő vagyok” szerepet, úgyhogy mindig extra kedvesen bántak velem, türelmesek voltak, olyan szépen, nyugodtan, halkan beszéltek, és Miss Veronikának szólítottak, amit imádtam. Nem mintha a többi vendég durva lenne vagy udvariatlan, de ezek nagyon ott voltak a toppon. Nameg az egyenruha... fekete nadrág, fehér ing, fekete nyakkendő és fekete mellény.... szóval elég jól néz ki. És akkor itt jön a képbe, hogy még mindig igen jól tartom magam, és simán elhiszi rólam mindenki, hogy 17 éves vagyok, szóval extra cukin néztem ki, mikor ilyen elegánsban adtam elő, és akkor még néha meg is kellett kérnem egy-egy vendéget, hogy segítsenek már a magasabb polcról levenni valamit, mert én nem érem el, akkor aztán igazán elolvadtak :D
Amúgy tényleg még mindig téma ez a hogy kerülök én ide ilyen fiatalon? Korengedmény vagy mi? Meg hogy mekkora a lábam, hol lehet ilyen cuki cipőt venni? :D
Ami viszont kezd kicsit elszomorítani, hogy egy csomóan kérdezik, hogy mi baja a bőrömnek, miért vannak rajta ilyen pöttyök. Én meg, hogy azok szeplők. Tök normálisak. És ráadásul szépek. Ők meg meg vannak lepődve, furcsának tartják. Oké igazából nem vagyok letörve, mert egész életemben csak azt hallottam, hogy milyen szépek a szeplőim, aztán meg, hogy milyen szexik a szeplőim, úgyhogy pár hülye nem fogja elvenni a kedvemet, de azért NA, ÁLLJON MÁR MEG A MENET!!
Még búcsúzóul egy sztori... A Pinkben, a pezsgő bárban dolgoztam, és azt már biztos mondtam, hogy ez tényleg nagyon szép és különleges hely. Tele van mindenféle megragadó dologgal, amiket a vendégek meg akarnak fogni, le akarnak fényképezni, haza akarják őket vinni, stb... És tényleg egy csomószor megkérdezik, hogy ezt-azt meg lehet-e venni, én meg ilyenkor szoktam nekik viccesen mondani, hogy hát sajnos nem lehet őket megvenni, de mikor távoznak, akkor én majd becsukom a szemem egy percre, ők meg vihetnek amit akarnak.... „én nem láttam semmit” :) Ezen mindig jót nevetnek, senki sem szokta komolyan venni... Nade egyszer csak jött ez a néni, volt vagy 100 éves, és teljesen odavolt a menüért (gondolhatjátok, hogy ez nem csak egy sima menü, hanem nagy, rózsaszín, kemény fedeles, kinyitható, a híres elefánttal rajta, meg versikével benne, szóval nagyon extra). És akkor kérdezte tőlem, hogy ezt meg lehet-e venni, én meg mondtam neki, hogy sajnos nem. Nagyon le volt törve szegény, úgyhogy elsütöttem neki a jól bevált viccemet, ő meg a nyakamba ugrott, hogy köszöni szépen, és széppé tettem a napját, és mennyire boldog, és rögtön el is újságolta a családjának, akik elismerően bólogattak felém, hogy mennyire rendes vagyok. Ó-ó, na most ebből hogy mászok ki? Sehogy. Ha egy ilyen idős nénivel közlöm a rossz hírt, még a végén miattam kap szívrohamot. Szóval csendben maradtam, és imádkoztam, hogy senki ne lássa meg őt távozni a menüvel a hóna alatt, mert akkor egyből lekapcsolják, ő meg rámveri a balhét, és akkor mindenkinek csak baja lesz belőle. Én magyarázkodhatok, ő szívrohamot kap, a család velem fizetteti ki a temetést, óóójajjjj. Nade szerencsére ő olyan magabiztosan vonult ki a bárból, kezében az új kedvencével, hogy senkinek nem tűnt fel a dolog. Úgyhogy megúsztam. De azóta sose sütöm el ezt a poént :)

| 0 megjegyzés

Veronika, Welcome Home!

Bejegyezte: Willy Wonka , 2012. október 10., szerda 3:09


„Isten hozott itthon” - hallani mindenfelől... Olyan kedvesek, ugye? :)
De ami még ennél is kedvesebb, sőt hízelgőbb, sőt meglepőbb, sőt hihetetlenebb, sőt szem-kiguvadós-száj-tátvamaradósabb volt, az az, hogy a legutóbbi embarkation day-en (amikor felszállnak az új vendégek a hajóra és ellepik a deck-et, hogy végigtombolják a Sailaway Party-t), állok egy tálca koktéllal a kezembe és épp cserkészem be a gyanútlan áldozatokat, hogy vegyenek egy nagyon dekoratív lötyit 10 dollárért, hallom, hogy messziről a nevemet kiabálják. Aztán látom, hogy egy család integetve jön felém. Én mosolygok, mint aki tudja miről van szó, ezek meg: ugye emlékszel ránk? Itt voltunk márciusban, és te szolgáltál ki minket. Én meg: jaaaaa, peeeerszeeeee hogy emléééékszem. Milyen jóóóóó újra látni titeket!!! (Újra???? Fene azt a szörnyű arcmemóriámat!!!) Na ők szerencsére siettek a partyra, szóval: „Pá, majd később találkozunk”... Legalább lesz időm kitalálni, hogy kik is lehetnek ezek a lelkes idegenek. Nade még így is elmondhatatlanul jó érzés volt ez az egész, hogy ekkora hatással voltam a vendégeimre, hogy így fél évvel később is messziről felismernek a tömegben és egyből a nevemen szólítanak. Aztán 2 nappal később folytatódott a történet... Megyek ki Castaway Cay-re dolgozni, mikor odaérek a báromhoz, már így fogad az egyik srác: Veronika, a parton van egy család, téged keresnek, rólad áradoznak, hogy te milyen jó vagy :D Na már tényleg tök kíváncsi voltam, indultam is vadászni és vártam, hogy mikor botlok beléjük, vagy most mi lesz, mert én ugyan fel nem ismerem őket. És akkor megint: ,,Veronika, Veronika”, és integetnek, hogy menjek oda. És akkor, ott, mikor megpillantottam őket fürdőruhába, végre beugrott! Írtam is róluk a blogban, hogy volt egy nagyon kedves vendégem aki kifejezetten megkért, hogy mindig menjek oda hozzájuk, és csak tőlem rendelt. Na most se volt ez másképp. A családfő bemutatott a barátainak, és egyből elkérte a telefonszámomat, hogy majd ő hív, mikor szüksége van valamire :DDD Hát nem fantasztikus? Milyen taláékony! Milyen okos ötlet! Milyen lényegre törő! Milyen hatékony! (Namert ugye ilyen lehetőség nincsen, vagyis eddig senki sem gondolt rá, a vendégek általában nem is tudják, hogy nekünk van telefonunk.) Nade végül is így mindenki csak jól járt, neki volt külön személyzete, nekem meg volt fix vendégem. Szóval így lettek ők az én VIP vendégeim, és mindenki boldog volt, a munkatársaim meg csak lestek mikor épp a bárnál csörrent meg a telefonom, én meg: ,,Akkor a szokásosat? Kettőt? Persze, máris viszem! Én is szeretlek titeket!” :D Nagyon menő voltam!! Aztán megbeszéltük, hogy még este majd meglátogatnak a báromban a hajón, jöttek is, ittak egy „szokásosat”, adtak jó sok borravalót és búcsúzásképpen mondták, hogy: „akkor majd találkozunk” :)) Ennyi! Jó, mi?

Na, szóval már két hete itt vagyok. A repülő út jó volt. Bár kétszer kellett átszállnom, legalább nem kellett nagyon sokat várakoznom a csatlakozásokra. És végre volt tv azon a gépen, amivel átrepültünk az óceán felett. Mármint olyan, hogy mindenkinek saját kis tv az előtte lévő szék hátulján, szóval azt nézel amit akarsz. Amikor először jártam Amerikában 2 évvel ezelőtt, akkor volt ez a tv-s dolog, szóval azt hittem, hogy ez így normális, ha az embernek 9 órát kell egyhuzamban végigrepülnie. Aztán nagyot csalódtam, hogy ez bizony csak véletlen történt akkor, szóval azóta volt egy pár irtó unalmas 9 órás utam, de most végre volt mivel elütni az időt. Meg is néztem egy repülőgép katasztrófás filmet, aztán a Titanocot... szóval felkészültem minden eshetőségre lelkiekben... ha netán nem úgy sülnének el a dolgok... :) Aztán az Orlandói reptérről már egy pár Disneys dolgozóval mentem tovább taxival a hotelbe, mert ugye egy éjszakát ott kell tölteni és másnap reggel jön értünk a Disney busz, összeszed mindenkit és kora reggel érkezünk majd szépen együtt a hajóra. Apropó reptér... nálunk Magyarországon ugye tök megszokott hogy az emberek 90%-a befóliáztatja a bőröndjét és úgy adja fel. Hát én is úgy adtam fel... Namármost ez Amerikában olyannyira nem megszokott dolog, hogy mikor vártam a bőröndömre, azelőtt a hosszú futószalag előtt, kb 200 másik emberrel együtt, még fel se tűnt, hogy egyetlen bőrönd sincs befóliázva, de egyszercsak nagy nevetésre lettem figyelmes meg, hogy a kisgyerekek mutogatnak a futószalagon lévő irtó vicces valamire, hát én is odanéztem, mi ilyen mulatságos, és gondolhatjátok, hogy mi volt az! Hát az én becsomagolt bőröndöm. Olyan nagy „sikere” volt, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy megvárom, míg kiürül a reptér, hagyom az extra népszerű bőröndömet, hagy menjen még 60-70 kört, és majd az éj leple alatt leveszem a futószalagról és gyorsan elrohanok vele. De annyira fáradt voltam, meg nem akartam egyedül se menni a hotelbe, úgyhogy erőt vettem magamon, összeszorítottam a fogaimat és nem törődve a rám tapadó tekintetekkel csak szépen leemeltem a bőröndöm és mintha mi sem történt volna, mondtam a többieknek, hogy mehetünk.... És ez még nem minden! A bőröndöm már otthon romokban hevert, és fóliázás ide vagy oda, sikerült ezeknek a reptéri dolgozóknak még letörni róla ezt-azt, és azóta is amerre csak megyek vele, hagyom el magam mögött a kis morzsáimat, hogy majd később hazataláljak. Na de térjünk vissza a hotelhez, ami persze Hilton volt... Mickey Mouse jól tartja a dolgozóit... az étteremben azt vacsorázol amit csak akarsz, aztán alvás az óriási kényelmes ágyban, az óriási gyönyörű szobában. Másnap kora reggel érkeztünk a hajóra, volt egy kis eligazítás, megkaptuk a szobáinkat, felvettük a munkaruháinkat, aztán egy kis pihi, én meg délután 4-kor kezdtem dolgozni. Pont új rotation kezdődött, úgyhogy 2 hét a deck-ken. Húúúú írtózatosan meleg és párás az idő mostanság. Én, aki még a szaunában sem tudok produkálni egy csepp izzadságot sem, itt ha kimegyek dolgozni, 10 percen belül még a lábszáramon is folyik a víz. Én, aki máskor örülök, ha egy nap alatt magamba erőltetek fél liter folyadékot, most pár óra alatt elpusztítok 2 liter vizet a deck-ken. Szóval durva. Arról hogy a hajam valahogy kinézzen, már lemondtam. Hiába vasalom ki, csinálom meg szépen, 2 perc kint, és úgy néz ki a fejem mint egy szétcincált vattacukor.
Amúgy jó újra itt lenni. Gyorsan telnek a napok, mert megint 3-4 napos utakat csinálunk, amiket mindenki jobban szeret. Főleg mi a bárban, mert ugye ezek az utak olcsóbbak, tehát a vendégeknek több pénzük marad italozni a hajón, szóval nekünk is több a fizetésünk. Meg jó újra látni a többieket, bár nagyon sok az új ember, ők is nagyon kedvesek.
Ja és nagyon sokat tanultam az előző szerződésemből, főleg, hogy menyire kell takarékoskodni az energiámmal, ne használjam el az egészet az elején. Szóval most csak dolgozom és alszom, semmi kilengés. Novemberig :) Na persze az előző szerződésem első fele felejthetetlen volt és nem csinálnám vissza semmi pénzért, aludni nem sokat aludtam, viszont annyit „éltem” 3 hónap alatt, mint az előtte lévő 5 évben összesen. Irigylésre méltó időszak volt. Életem legkalandosabb időszaka :)

| 1 megjegyzés
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)