Disney makes the difference

Bejegyezte: Willy Wonka , 2013. január 26., szombat 21:05


Ez az egész nyavaja úgy 4-5 héttel ezelőtt kezdődött... jött, megfigyelt, kiszimatolta a gyengémet, becserkészett, megtámadott és azóta se akar leszállni rólam... Szóval amikor éreztem, hogy kezdek beteg lenni, egyből mentem az orvoshoz, aki adott is mindenféle szép színes gyógyszert, torokra, meg orrfolyásra, meg köptetőt köhögésre, és ezzel szélnek is eresztett. De úgy esett e rém eset, hogy a helyzet csak napról napra rosszabb lett, olyannyira, hogy már csak fuldokolni, könnybe lábadt szemmel kiköhögni a lelkemet, és orrot fújni járt belém a lélek. Szóval kb egy hét múlva visszamentem a dokihoz és kértem, hogy adjon nekem egy szabad napot, mert haldokloooooom. Hát megtömött mindenféle lónyugtatóval, de szabadnapot azt nem adott a szemét, hanem visszaküldött dolgozni. Szóval vagy 5 különféle gyógyszerrel - amit a nap 6 különböző időpontjában kell bevenni – megpakolva, visszavonszoltam fáradt, elnyűtt, bacilusokkal teli testemet a melóba és hősiesen helytálltam. Vagy nem is tudom mennyire hősies 5 percenként félrevonulni orrot fújni, meg köhögő szünetet kérni a beszélgetés közben, meg piros orral, náthás hanggal, fejfájásól kábán helyt állni, de hát amíg nincs lázam, addig nem vesznek komolyan. Hiába mondtam, hogy én nem vagyok az a lázas típus, de láz nélkül is nagyon jól tudok haldokolni, nem hatottam meg az orvost. Na mindegy, végül is a kínlódásos, orrdugulás elhárítás érdekében ülve alvásos, ezáltal igen keveset alvásos, lassú regenerálódásom úgy ahogy végbe ment. A mindenféle nyavajám helyébe jött egyetlen, új nyavaja, a torokfájás. De ez nem volt annyira pusztító, szóval csak kúráltam magam forró mézes teával, meg gyömbérrel, éltem tovább az életem, és vártam, hogy elmúljon, de ma reggel ahogy felkeltem, és lenyeltem az első adag nyálamat, azt hittem menten sírva fakadok, annyira fájt. Meg is vizsgáltam a torkom a tükör előtt... megállapítottam, hogy akármit csinálok fáj, ha nem csinálok semmi, akkor is fáj, és ha megnyomom a szájpadlásomat a manduláim közelében, akkor könnybe lábad a szemem, annyira fáj. Első utam a főnökömhöz vezetett, mert tőle kell kérni beutalót, ha orvoshoz akarsz menni, nade az csak 3-tól rendel, szóval elmentem reggelizni, de hát az ugye nem jött össze... azért egy teát leerőltettem, aztán mentem dolgozni, de hát akkoris fájt ha beszéltem, úgyhogy inkább annyira nem törtem össze magam, csak ellődörögtem a deck-en. Aztán 3-kor lementem az orvoshoz, másfél óra múlva sorra is kerültem, a doktornéni nagyon kedves volt, még meg is kérdezte tőlem magyarul, hogy hogy vagyok :D Belenézett a torkomba, felszisszent, mondta, hogy nagyon csúnya, adott antibiotikumot, meg két -féle fájdalom csillapítót, meg öblögetős fertőtlenítőt, és most lássatok csodát, kaptam 24 óra pihenést, sőt még azt is mondta, hogy holnap menjek vissza, és ha ugyanennyire fáj, még ad egy szabad napot. Nahát! Mikor tényleg beteg voltam és kértem, nem adtak, most meg igazából semmi bajom, csak valami fájdalomcsillapítóért meg egy-két jó tanácsért mentem, erre ilyen arany életem lett. Ki érti ezt?
Na lényeg a lényeg, most van egy kis időm, úgyhogy elmesélem nektek, hogy milyen is a világ legnagyszerűbb óceánjáró hajóján dolgozni. Vagyis tagja lenni a világ legfantasztikusabb csapatának. Ahol a többi dolgozóval együtt úgy élünk, mint egy nagy család, ahol a vendégek értékelik, amit csinálsz, sőt nap mint nap megköszönik neked személyesen, amit értük teszel.
Szóval először is tudni kell, hogy nekünk itt nagyon szigorú szabályaink vannak, ezért is van az, hogy mielőtt elkezdenél Disney-nek dolgozni, részt kell venned egy 3 napos tréningen a Disney Egyetemen. Oké ott még minden új, mindenki új, azt se tudod, hogy pontosan mire vállalkoztál, hogy pontosan milyen az a hely ahova mész, hogy pontosan mit kell majd ott csinálnod, mit várnak el tőled, és akkor hallod ezeket a dolgokat, hogy hogyan kell a vendéggel bánni, mik a fő sztenderdjeink, a vendég mit vár el tőled, és hogy mi dolgozók milyen értékeket képviselünk. Hallod, hogy milyen különleges helyre mész, hogy milyen fontos a te munkád, hogyha a szabályokat megtanulod és betartod, akkor minden rendben lesz, és hogy Disney mennyire más cég, mint akármelyik más...
Aha persze... ugye hallottunk már pár ilyet az életbe... hogy ez milyen fontos, az milyen fontos, és ha ezt így csinálod akkor jó lesz, ha ezt megtanulod, akkor milyen okos leszel, ha okos leszel jó munkahelyed lesz, ha jó munkahelyed lesz gazdag leszel, blablabla... de aztán felnősz és látod, hogy az egész csak hazugság, és csak azért mondták mindezt neked az iskolában, meg itt, meg ott, mert milyen jól hangzott, és biztonságban érezted magad tőle, mikor egy-két percre elhitted hogy az majd tényleg úgy lesz....
Nade aztán megérkezel leendő munkahelyedre, Disney-hez, és máris érzed, hogy valami nem stimmel... mindenki barátságosan mosolyog rád, látják, hogy új vagy, üdvözölnek a fedélzeten, segítenek, nem hagynak egyedül. Aztán telnek a napok, a hetek, közben volt már egy csomó tréninged, beálltál dolgozni, és látod, hogy ezek a szabályok tényleg nagyon fontosak, és a régi dolgozók tényleg betartják őket, és e szerint élnek és e szerint bánnak a vendégekkel is, és látod, hogy a vendégek boldogok és elégedettek. És Walt Disney egyszer azt mondta, hogy: ,,Te megálmodhatod, megalkothatod, megtervezheted, és megépítheted a legcsodálatosabb helyet a földön... de emberekre van szükséged ahhoz, hogy az álmodat valósággá váltsák.” És ugye mindenki tudja, hogy ,,Disney makes the difference.” Ez úgy szépen lefordítva kb azt jelenti, hogy Disney valamit máshogy csinál, valamit tud, és az a valami működik, az a valami bevált. És ez a valami a csapat, a Disney dolgozók. Mert ide tényleg olyan embereket válogatnak össze, akik mindent megtesznek a vendégekért, akik szívesen dolgoznak értük, akik képesek betartani a szabályokat és azok szerint dolgozni. És ugye mi itt, főleg a bárban nagyon sokat beszélgetünk a vendégekkel, van hogy ugyanazzal az egy emberrel minden nap órákat. És tényleg rengetegszer ámuldoznak, ódákat zengenek, hogy Disney mennyire jó, mennyire csodálatos, mennyire más, és hogy mi dolgozók mennyire fantasztikusak vagyunk, és kérdezik, hogy velünk itt ugye jól bánnak a feletteseink, mert mi annyira jól bánunk velük, vendégekkel, hogy mi a legjobbat érdemeljük, a cégtől, akinek dolgozunk. És tényleg egy csomószor megköszönik nekünk, hogy vagyunk, hogy értük dolgozunk, és hogy mennyire jól csináljuk amit csinálunk. Gondolhatjátok, hogy ezt milyen jó hallani, és milyen büszke vagyok ilyenkor magamra, meg a többiekre :)
És velünk itt tényleg jól bánnak. Nem azt mondom, hogy kinyalják a seggünket, vagy minden hú de szuper, de ahhoz képest, hogy ez egy munkahely és mi „csak” dolgozók vagyunk, ahhoz képest le a kalappal. Az is elképesztő, hogy ez a hajó már 2,5 éves, de a mindennapos karbantartásnak köszönhetően még mindig úgy néz ki, mintha most jött volna le a futószalagról, a vendégek mindig el vannak ájulva, hogy milyen gyönyörű és milyen tisztaság van, és én ilyenkor mondom nekik, hogy és nem csak a vendégtér. A mi folyosóink, szobáink és egyéb területeink is mindig tiszták, szépek, amint lepattan egy kisujjkörömnyi festék a falról, valaki máris ott terem és újrafesti. Amikor valami nagy ünnep van és a hajó fel van díszítve a vendégeknek, akkor ránk is gondolnak és a mi ebédlőnk is fel van díszítve, vagy ünnepi kaját kapunk, amit a feletteseink szolgálnak olyankor fel, vagy szerveznek nekünk valami nagy bulit. Ezenkívül gyakran szerveznek nekünk rövid kirándulásokat, programokat ide-oda, nagyon olcsón, és akkor ha belefér az idődbe, jelentkezhetsz, hogy akarsz menni, szóval kimozdulsz, kizökkensz egy picit. Amikor bejön valami új Disney film, mi látjuk először a világon... rendesen a moziban, popcornnal, meg kólával vagy sörrel. Crew bárról ugye már sokat meséltem, az a mi saját szórakozóhelyünk, minden nap más dj-vel, más fajta zenével, 2 bárpulttal, 3 bártenderrel. A Crew gym is nagyon nagyon jó, tele van mindenféle modern gépekkel, a nap 24 órájában nyitva áll. És akkor még van a játszószoba, biliárddal, ping-ponggal, wii-vel, csocsóval, mindenféle társasjátékkal, könyvekkel.... Akkor ott van a saját strandunk Castaway Cay-en, étteremmel, zenével, függőágyakkal és napozóágyakkal a gyönyörű fehér homokos, pálmafás parton. És úgy tudom Disney az egyetlen cég, aki fizeti a repülőjegyünket haza és vissza is. Nameg minden dolgozó mehet a világ összes Disney parkjába ingyen, mint látogató, ráadásul bevihetek plusz 3 főt. Ami amúgy nem kis pénz lenne.
Nem azt mondom, hogy minden nap boldog vagyok azzal amit csinálok, vagy hogy nincsenek dolgok, amiket nem változtatnék meg azonnal, ha lenne rá lehetőségem. Nem azt mondom, hogy ez a hely tökéletes... mert hát ugye semmi sem tökéletes... de ez a hely nagyon nagyon közel van hozzá.

| 1 megjegyzés

Mindenféle

Bejegyezte: Willy Wonka , 2013. január 11., péntek 22:00


Elért minket a karácsonyi hangulat. Minden gyönyörűen fel van díszítve a hajón, óriási karácsonyfa áll az Átriumban, karácsonyi zenék szólnak mindenütt, karácsonyi specialitások kaphatóak a bárokban és mindenféle karácsonyi programjaink vannak. Még Castaway Cayen is van egy kb 4 emelet magas karácsonyfánk, meg szán, meg „hóember”... minden ami kell... még szállingózó havat is imitálunk buborékfújással. Ja és van egy életnagyságú mézeskalács házunk, ami igazi mézeskalácsból van. Tudom, mert olyan szerencsés vagyok, hogy amikor az ilyen szuper jó dolgok készülnek a cukrász helységben, mindig valahogy arra visz az utam. És olyankor csak ámulok és bámulok, hogy az ott dolgozók miket készítenek, mindig mondom is nekik, hogy én eltévesztettem az irányt, és inkább itt akarok dolgozni velük, a bár helyett :) Húsvétkor is pont arra jártam, mikor egy 2 méter magas csokitojás kastélyt készítettek, meg most Haloweenkor is mikor életnagyságú kriptát, benne csontvázzal, ami éppen mászott kifelé.... Elképesztő... én mondom, elképesztő!
Amúgy a Haloween nagyon nagyon jó volt. A vendégek ezt is irtó komolyan vették, mint minden mulatságot, és szinte egytől egyig mindenki hozott otthonról kosztümöt és be voltak öltözve és úgy járkáltak mindenfelé a hajón egész nap. Nekünk dolgozóknak is volt egy nagy Haloween partynk, be lehetett öltözni, vagy nem, vagy amit akarsz.... Abban az időben pont volt két nagyon kedves vendégem, két néni, akik minden nap meglátogattak és egy csomót beszélgettünk, és ők kérdezték is aznap, hogy mit fogok viselni a partyn, én meg mondtam, hogy nálunk ez nem szokás otthon, és nem is számítottam rá, ezért nem volt alkalmam készülni semmivel, úgyhogy nem öltözök be semminek. Na és ebből is látszik, hogy nekik mennyire fontos a Haloween, szerintem annyira megsajnáltak, hogy nincs kosztümöm, hogy elbúcsúztak aznapra, és titokban elmentek nekem vásárolni kosztümöt és később visszajöttek a báromba és megleptek az ajándékukkal :) Hát nem tök édesek??? Szóval olyan jóba lettünk, hogy mikor elbúcsúztunk, mondták, hogy most már családtag vagyok náluk, és bármire szükségem van, csak üzenjek nekik és ők máris küldenek nekem csomagot, vagy akár idejönnek a kikötőbe mikor itt van a hajó és odaadják, ami csak kell :)
Olyan jó ilyen emberekkel találkozni. Rengeteg jó tapasztalatom van a vendégekkel. Vannak ilyen „komolyabb” sztorik, de van olyan is amikor csak 2-3 percet beszélek valakivel, de az olyan jól sikerül, hogy feldobja az egész napomat. Múltkor pl az történt, hogy volt egy vendégem, aki kért tőlem egy Bacardit szódával és egy korty kólával, és mondta, hogy ezt úgy hívják, hogy Hudson (Nem tudom, hol hívják úgy, vagy ki hívja úgy rajta kívül, de oké. Hudson...). Onnantól kezdve minden nap, mikor jött, kérdezte, hogy ,,Na, Miss Veronika, emlékszel még, hogyan kell készíteni a Hudson-t?”. És akkor én mindig adtam neki a szokásos Hudson-ját. Szóval ez úgy megmaradt a fejemben, hogy kb egy hét múlva odajött hozzám egy pasi, és kért tőlem egy Bacardit szódával és egy korty kólával... Én meg egyből rávágtam, hogy ,,Egy Hudson-t, Sir?”. A pasinak kiguvadtak a szemei a meglepetéstől, és úgy kérdezte, hogy ezt meg honnan tudom. Én meg mondtam, hogy miért, nem Hudson-nak hívják? De de de, de ezt én honnan tudom???? Ezt senki nem tudja. Ez az ő családi koktéljuk. És megmutatta a szobakártyáját, amin ugye rajta van a neve.... és tényleg, az volt a vezetékneve, hogy Hudson :D Aztán visszament a családjához és látom, hogy nagy lelkesen magyaráz nekik, azok meg nyújtogatják a nyakukat felém, hogy lássák, ki ez a titokzatos személy, aki kiszimatolta az ősi családi receptjüket. Először nem is hitték el, azt hitték, hogy a pasi csak ugratja őket, az meg magából kikelve: ,,Nem viccelek, komolyan mondom!! Tudta! Tudta! Ő mondta, hogy akkor egy Hudson-t?” És akkor én is megerősítettem a sztorit, hogy így történt, igen, én vagyok a titokzatos Hudson szakértő. Na ezek után mindegyik kért tőlem egy Hudsont, megszorongatták a kezemet, vállon veregettek, hogy milyen remek munkát végzek, és üdvözöltek a családjukban :)
Amúgy ez a kis vicces sztori a Concierge Lounge-ban történt, ahol két hetet voltam és nagyon élveztem, mert ez picit más mint az összes többi bár. Szóval a 11. és 12. emeleten lévő kabinok Concierge kabinok... nagyobbak, szebbek és drágábbak, mint egy átlagos kabin. Ide jönnek azok a vendégek, akik sok sok pénzt fizetnek azért, hogy még különlegesebb ellátásban részesüljenek, így lesznek ők a Concierge vendégek. Nekik van itt ez a közös hall, ahol mindig van kaja-pia, itt van a Concierge csapat, akik teljesítik minden óhajukat-sóhajukat, és itt vagyok én, aki készítem és felszolgálom az alkoholos italokat. Ez nem egy rendes nagy bár ezer -féle alkohollal meg mindennel felszerelve, csak egy pici bárpult a hall közepén, egyszerű kevert italokkal. Kevés vendég van, de ők ugye minden nap betérnek ide legalább egyszer, és én vagyok itt nekik mindig, szóval az egész nagyon meghitt, családias, személyre szabott. Ezek a Concierge vendégek általában nem gazdagabbak vagy előkelőbbek a többi vendégnél, csak valamiért előnyben részesítik ezt a fajta ellátást, és úgy gondolják, hogy megéri érte többet fizetni. De ha már itt vannak, akkor azért eljátszák ezt a „nagyon előkelő vagyok” szerepet, úgyhogy mindig extra kedvesen bántak velem, türelmesek voltak, olyan szépen, nyugodtan, halkan beszéltek, és Miss Veronikának szólítottak, amit imádtam. Nem mintha a többi vendég durva lenne vagy udvariatlan, de ezek nagyon ott voltak a toppon. Nameg az egyenruha... fekete nadrág, fehér ing, fekete nyakkendő és fekete mellény.... szóval elég jól néz ki. És akkor itt jön a képbe, hogy még mindig igen jól tartom magam, és simán elhiszi rólam mindenki, hogy 17 éves vagyok, szóval extra cukin néztem ki, mikor ilyen elegánsban adtam elő, és akkor még néha meg is kellett kérnem egy-egy vendéget, hogy segítsenek már a magasabb polcról levenni valamit, mert én nem érem el, akkor aztán igazán elolvadtak :D
Amúgy tényleg még mindig téma ez a hogy kerülök én ide ilyen fiatalon? Korengedmény vagy mi? Meg hogy mekkora a lábam, hol lehet ilyen cuki cipőt venni? :D
Ami viszont kezd kicsit elszomorítani, hogy egy csomóan kérdezik, hogy mi baja a bőrömnek, miért vannak rajta ilyen pöttyök. Én meg, hogy azok szeplők. Tök normálisak. És ráadásul szépek. Ők meg meg vannak lepődve, furcsának tartják. Oké igazából nem vagyok letörve, mert egész életemben csak azt hallottam, hogy milyen szépek a szeplőim, aztán meg, hogy milyen szexik a szeplőim, úgyhogy pár hülye nem fogja elvenni a kedvemet, de azért NA, ÁLLJON MÁR MEG A MENET!!
Még búcsúzóul egy sztori... A Pinkben, a pezsgő bárban dolgoztam, és azt már biztos mondtam, hogy ez tényleg nagyon szép és különleges hely. Tele van mindenféle megragadó dologgal, amiket a vendégek meg akarnak fogni, le akarnak fényképezni, haza akarják őket vinni, stb... És tényleg egy csomószor megkérdezik, hogy ezt-azt meg lehet-e venni, én meg ilyenkor szoktam nekik viccesen mondani, hogy hát sajnos nem lehet őket megvenni, de mikor távoznak, akkor én majd becsukom a szemem egy percre, ők meg vihetnek amit akarnak.... „én nem láttam semmit” :) Ezen mindig jót nevetnek, senki sem szokta komolyan venni... Nade egyszer csak jött ez a néni, volt vagy 100 éves, és teljesen odavolt a menüért (gondolhatjátok, hogy ez nem csak egy sima menü, hanem nagy, rózsaszín, kemény fedeles, kinyitható, a híres elefánttal rajta, meg versikével benne, szóval nagyon extra). És akkor kérdezte tőlem, hogy ezt meg lehet-e venni, én meg mondtam neki, hogy sajnos nem. Nagyon le volt törve szegény, úgyhogy elsütöttem neki a jól bevált viccemet, ő meg a nyakamba ugrott, hogy köszöni szépen, és széppé tettem a napját, és mennyire boldog, és rögtön el is újságolta a családjának, akik elismerően bólogattak felém, hogy mennyire rendes vagyok. Ó-ó, na most ebből hogy mászok ki? Sehogy. Ha egy ilyen idős nénivel közlöm a rossz hírt, még a végén miattam kap szívrohamot. Szóval csendben maradtam, és imádkoztam, hogy senki ne lássa meg őt távozni a menüvel a hóna alatt, mert akkor egyből lekapcsolják, ő meg rámveri a balhét, és akkor mindenkinek csak baja lesz belőle. Én magyarázkodhatok, ő szívrohamot kap, a család velem fizetteti ki a temetést, óóójajjjj. Nade szerencsére ő olyan magabiztosan vonult ki a bárból, kezében az új kedvencével, hogy senkinek nem tűnt fel a dolog. Úgyhogy megúsztam. De azóta sose sütöm el ezt a poént :)

| 0 megjegyzés
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)