Chocolate Factory

A Balin tett látogatásom után, rájöttem, hogy nekem ez kell. Hogy hiába utaztam már ezelőtt is ide-oda-amoda Európán belül, meg Amerikában pár helyre, valami mindig hiányzott az élményből. Hát ez: valami olyat látni, amit nemhogy még azelőtt nem láttam, de nem is számítottam rá, hogy van! Egyszerűen bele sem gondoltam, hogy létezik. Nem csak megnézni egy világhíres nevezetességet New Yorkban, amit igazából ezerszer láttam már filmekben, vagy képeken (tehát tudtam, hogy ott van), hanem pl. rácsodálkozni egy kis bódéra Balin, ahol a néni elvitelre árul forró kévét, amit pohár helyett pici zacskóba önt bele, és csomót köt a zacskó tetejére, aztán viheted is… ami ott tök természetes, én meg vagy 5 percig csak azon kattogok, hogy: „de zacskóba?” És félreértés ne essék, én imádom New Yorkot. Az életem is leélném ott. Az összes filmet, ami New York-ban játszódik imádom! (Kivéve a New York bandáit. Bárcsak visszakapnám azt a 3,5 órát az életemből, amit annak a végigszenvedésével töltöttem!) Csak arról van szó, hogy soha semmi nem volt még rám ilyen inspiráló, vérpezsdítő hatással, mint most, mikor egy teljesen más világ mindennapjaival, kultúrájával, szépségeivel, és életével találkoztam. És ahol nem csak nekem voltak újak az ott látott dolgok, de én is új voltam az ottaniaknak. Rám csodálkoztak, integettek nekem, meg közös fényképeket készítettek velem. Hát ez mennyire jó érzés már?? Ettől megvilágosodtam. Minden értelmet nyert! Igen, szép és jó elutazgatni mindenfelé… a környező országokba, meg hasonló életvitelű országokba… Jó kikapcsolódás, pihentető, és feltölti a lelket energiával. De én már nem érem be ennyivel!!! Úgy érzem, hogy távolabbra kell mennem, bele az ismeretlenbe, ki kell mozdulnom a „komfort zónámból”, hogy mindenféle új inger érjen, hogy ellepje az adrenalin az elmém, és érezzem, hogy élek.

Így eldöntöttem, hogy én mostantól csak Ázsiába szeretnék utazgatni. Persze, nem úgy, ahogy hangzik, hogy tényleg csak oda, de hogy Ázsiai országok meglátogatása lesz az álom vakáció, a felfedezőút, az igazi csemege! És pár hónap múlva (a 3. szerződésem utáni vakációban), mikor otthon bejelentettem, hogy elutazom Indiába és Thaiföldre, a családom nem értett meg. Nemcsak hogy nem értettek meg, de próbáltak lebeszélni. Hogy minek megyek oda, mit akarok én ott, egyáltalán tudok-e valamit az ottani dolgokról? Én meg, hogy nem, nem tudok, de nagyon érdekel, pont ezért akarok elmenni, és hogy vannak barátaim ott, és majd ők gondomat viselik. Na ezzel kivertem a biztosítékot… hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy csak úgy odamegyek felkészületlenül, meg rábízom magam emberekre, akiket alig ismerek, meg legalább tudnám, hogy pontosan hova szeretnék elmenni, miket akarok megnézni, blablabla. Én meg, hogy: hát pont ezaz!!! Csak ott akarok lenni, azt akarom csinálni, amit a helyiek, azt akarom enni, amit ők esznek, azokat a dolgokat akarom megnézni, amiket majd ők megmutatnak, úgy akarok élni egy pár napig, ahogy ők élnek. Nem akarok különleges bánásmódot, nem feltétlenül akarok olyan dolgokat megnézni, amiket a google-ban is megnézhetek, és nem akarom az igazi jó kis utcai büféket kihagyni, azért mert félek, hogy elkapok valami fertőzést. Én nem akarok olyan turista lenni, aki Balin tojásrántottát eszik reggelire a hotel éttermében, meg vacsorára pizzát rendel. Nem nagyon akarok tervezgetni se, csak csinálni, ami jön, hagyni, hogy a dolgok megtörténjenek. Én nem nagy dolgokra vágyok, nem luxusra, nem arra, hogy kipipáljam egy listán a világ legnépszerűbb látnivalóit, hogy oké, ezeket már láttam. Én a részleteket akarom. Színeket, ízeket, illatokat, érzéseket, amiket először éreztem valamivel kapcsolatban, gondolatokat, amik először fogantak meg az agyamban egy új dolog láttán. Nem (csak) fényképeket akarok gyűjteni, hanem tapasztalatokat és jó sztorikat, amiket később majd elmesélhetek másoknak. Izgalmat akarok, meg kalandokat! És igazából az élet ebben segítségemre is van, mert valahogy nekem soha semmi nem jön össze egyszerűen… ami szar… de legalább tudok röhögni magamon… ami viszont jó, és később tök jó az ilyeneket elmesélni és együtt nevetni rajtuk.

És igen, féltem egyedül nekivágni Indiának, rábízni magam alig ismert emberekre (főleg miután a családom telebeszélte a fejem, hogy ezt aztán nem fogom megúszni élve… majd eladnak, átvernek, otthagynak, kihasználnak, megerőszakolnak, elveszik a pénzem, stb.), de akkor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Akkor is, ha félek. Főleg akkor! Hiszen nincs jobb módja annak, hogy megismerjük önmagunkat, mint az, hogy kiszakadunk az ismertből és belecsöppenünk az ismeretlenbe, és olyan dolgokkal nézünk szembe, amikkel addig még nem. És amikor ott vagyunk egy szituációban egyedül, és csak magunkra számíthatunk, majd akkor látjuk meg, hogy mire is vagyunk képesek.

Bocsánat, én nem akarok senkit bölcsességekkel traktálni és főleg nem akarok sablon szövegeket írogatni, de akkor, a csúfos-kudarcos harmadik szerződésem után nekem pont erre volt szükségem. Valami kihívásra… erőpróbára… valami őrültségre!!!

Szóval a hajóról bánatosan, hazafelé kullogva, sebeimet nyalogatva, a reptérre vezetett az utam… ott meg egy bárba… Közben hozzám csapódott ez az indiai srác, akit igazából alig ismertem, de mindig nagyon kedves volt. Nem csak velem, hanem mindenkivel. Az a barátságos, mindenkinek köszönős, mindenkivel beszélgetős fajta. Szóval dumáltunk. Én közben elszürcsöltem két említésre méltóan hatalmas Margaritát, szóval elég jó hangulatban voltam… olyan tervezgetősbe! Tudjátok, világmegváltó ötletek, meg minden. És akkor előjött az utazós téma, meg hogy neki semmi dolga nincsen a vakációjában, én meg úgyis szerettem volna menni Indiába… szó szót követett, és a végére félig-meddig lefixáltuk, hogy akkor Indiában találkozunk. Én meg magamban tovább szövögettem a tervet. Ha már úgyis elmegyek Indiáig, akkor miért állnék meg ott? Miért ne engednék az egyik thai barátom invitálásának, és röppennék át Thaiföldre is? Miért ne ütnék két legyet egy csapásra? A thai sráccal együtt dolgoztunk a bárban, tök jófej csávó, állandóan viccelődik, mindenki bírja… Mindig mondta nekem, hogy „Jajjjjj Veronika, gyere el Thaiföldre, ott majd elfelejted minden gondodat, bajodat!” Hát így is lett.

Otthon megterveztem, megszerveztem a dolgokat, szerencsére az utazásom Thaiföldi részéhez Szabi barátnőm is csatlakozott, mivel ő is épp egy olyan ponthoz ért az életében, ahol valami nem mindennapit, valami meggondolatlant akart csinálni. Így amikor vázoltam neki a helyzetet, hogy mi a terv, és hogy jobban örülnék, ha Thaiföldre nem kéne egyedül mennem, kis gondolkozási idő után, azt mondta, egye fene, velem tart J Az útiterv így nézett ki röviden: én elmegyek Indiába 9 napra, aztán át Thaiföldre. Szabi ugyanaznap érkezik Thaiföldre Budapestről. A reptéren összeszedjük egymást, majd 8 nap után együtt visszamegyünk a reptérre, Szabi megy egyenesen Budapestre, és meg vissza Indiába, ahol kb. fél nap múlva megy a gépem haza. Azért kellett nekem így oda-vissza repkedni, mert a repülőjegy így mindig sokkal olcsóbb.

Szóval otthon jól elbúcsúztam a családomtól, arra az esetre, ha végül nekik lenne igazuk, és soha többé nem látnánk egymást. Aztán elrepültem Zürichbe, olyan szép tervekkel, hogy majd beülök egy elegáns étterembe, ahol a tányérok, poharak és evőeszközök körbetáncolnak, mint Bell-t a Szépség és a szörny-ben, csapok egy fejedelmi lakomát, majd kipukkadok a jóllakottságtól, és nagy borravalót hagyok a bartendernek, aki elkészíti nekem a világ legtökéletesebben íz harmóniájú Margaritáját. Ehelyett a gyönyörű álom helyett, mikor este 10 körül megérkeztem a reptérre, az orrom előtt zártak be mindent. De mindent! Szóval az éjszakát egyedül kellett töltenem egy bazi nagy kietlen reptéren, étlen szomjan, Margaritátlanul. De ez még nem minden, mert órákat gyalogoltam, mire találtam egy „quiet room”-ot, hogy meghúzzam magam estére. Ott rajtam kívül volt még egy másik nő. Ettem egy kis kekszet (otthonról hoztam magammal), próbáltam csatlakozni a wifi-re, de nem sikerült (talán éjszakára azt is kikapcsolják?), aztán elnyúltam három egymás melletti széken, és vártam, hogy elnyomjon az álom. Kényelmetlen volt, elaludtam a nyakam, majd megfagytam, és halálfélelmem volt, mert a másik nő valami ősi afrikai nyelven beszélt álmában. Nade túléltem, és reggel minden visszaállt a normális kerékvágásba. Estére már meg is érkeztem Indiába.

Azt kell mondjam, hogy India nyűgözött le az eddigi meglátogatott országaim közül a legjobban. De nem azért mert annyira szép lenne, vagy az emberek annyira kedvesek lennének, vagy a kultúra annyira tetszene. Hanem, mert 9 napon keresztül kb. folyamatosan le volt esve az állam mindentől, amit láttam. Mumbai-ban voltam először, ez India legnagyobb és legnépesebb városa, igazi nyüzsgő kavalkád. Egész Ázsiában itt van a legtöbb nyomornegyed. Viszont a legtöbb gazdag és milliomos ember is itt él. Vannak modernnek kinéző, hatalmas égig érő épületek, és vannak ilyen kis doboz-szerű összetákolt odúk is, valamikor több is egymás felett, és létrán kell felmászni a felsőkbe. Az utak nagyon szélesek és forgalmasak, és egyáltalán nincsenek lámpák vagy szabályok. Mindenki megy amerre lát, és az hogy kinek van elsőbbsége, majd élesben dől el. Így van egy csomó kisebb ütközés, koccanás, amivel nem is igazán törődnek, csak folytatják tovább az útjukat, élik tovább az életüket. Ja és megy mindenféle az úton: autó, busz, motor, bicikli, tuk-tuk, néha gyalogos, tehén… Nagyon sok taxi van, főleg tuk-tuk, ami ilyen jellegzetes indiai nyitott oldalú, háromkerekű taxi. A sofőrök, amikor pihenőidő van, csak leparkolnak az út szélére és befekszenek a kocsijuk alá, vagy mellé a földre aludni. A kutyák szintén… ahol éppen éri őket az inger, út szélén, út közepén, ott eldobják magukat és lustálkodnak. Amikor először láttam ilyet, azt hittem, hogy szegény kutyát elcsapta egy autó és otthagyta az út közepén, és mindenki csak kikerüli a szerencsétlen halott állatot. Indiai idegenvezetőm, látván rémületemet, megnyugtatott, hogy csak alszik. Én meg mondtam, hogy „haha, nagyon vicces”. De később kiderült, hogy nem viccelt, ezekből az állatokból csak pusztán hiányzik az önvédelmi ösztön. Ha tudnának két lábon futni, akkor biztos késsel és ollóval a kezükbe szaladgálnának. :D

A kaja az isteni volt, megint csak ismeretlen ízekkel találkoztam, de mind olyan volt, mint mikor a Lecsóban a szigorú ételkritikus megkóstolja az elé rakott lecsót, és az íz emléke hirtelen visszarepíti őt a gyerekkorába, és az újra átélt édes emlékek következményeként legördül egy könnycsepp az arcán. Hát engem semmilyen íz nem repített vissza a gyerekkoromba, így nem volt mit megkönnyeznem, de akkor is olyan volt, na! Amúgy az íz és szag memóriám teljesen így működik, sokszor szoktak ismerős szagok és ízek előhozni bennem emlékeket, vagy csak érzéseket. Pl. egyszer mikor Ausztriában voltam síelni, őszibarackos ízesítésű Labellot használtam. Azóta bármikor érzem azt az illatot, beugrik elém a kép, hogy a felvonón ülök, dacolok az arcomba fújó jeges széllel, a testem átfagyott, de erőt veszek magamon és leveszem a kesztyűm, előkotrom az őszibarackos Labellot az elgémberedett ujjaimmal, és bekenem vele a lilára fagyott számat. Ahhjjj, micsoda szép emlék J Ide még annyit, hogy az ízlelő és szagló szerveim tényleg annyira kifinomultak, hogy már többen javasolták, hogy váltsak pozíciót és menjek el K9 (drogkereső) kutyának! Mert nálunk Disney-nél ilyen is van. :D

Visszatérve Indiára: az emberek nagyon vallásosak. Legnagyobb részük hindu, de vannak keresztények is. Egyik nap elmentünk egy templomba, hogy áldozatot mutassunk be az Isteneknek. Először vettünk egy kosárka áldozatot. Vannak kisebb, közepes, és nagyobb kosarak, attól függ, hogy mennyire vagy elvetemült áldozó. Mi csak egy kis kosárkával vettünk, amiben volt kókuszdió, édesség és virágok. Az Istenek imádják ezeket a dolgokat, odavannak értük, főleg a virágokért! Aztán vagy két órát sorba álltunk, hogy egyáltalán bejussunk a templomba… egy tök hétköznapi délelőttön!!!! Majd amikor már bent voltunk, még mindig szigorú sor tekergett a szentélyig, és érezni lehetett az áldozni kész emberek izgatottságát. Mikor már nagyon közel voltunk a szentélyhez, az emberek kezdtek bedurvulni, hogy minél közelebb mehessenek az Isten szobrokhoz, és odaadhassák az ajándékaikat. Én is bekerültem az örvénybe, de amilyen gyorsan beszippantott, úgy ki is dobott a másik végén, nem is emlékszem pontosan, hogy hogy adtam oda a kosárkámat… Aztán már nyugisabb körülmények között sétáltunk kifelé, mindenki megnyugodott és fellélegzett körülöttünk, hogy odaadhatták az ajándékaikat az Isteneknek. Érdekes volt. Jó volt látni, hogy hogy is megy ez J

Ugye mondtam, hogy egész Ázsiában itt van a legtöbb nyomornegyed. És itt van a világon a legnagyobb is, ahol a Gettómilliomost forgatták. Hát én meg voltam őrülve, annyira be szerettem volna menni oda, de még a helyiek is azt mondák, hogy oda nem megyünk be, mert egy az, hogy veszélyes, kettő, meg akkora, hogy eltévednénk, és soha nem találnánk ki belőle. Annyit azért sikerült elérnem, hogy motorral egy kicsit bemenjünk a szélébe, és hát tényleg nagyon kisze-kusza volt és zsúfolt. Aki látta a Gettómilliomost, annak azért van valami fogalma arról, hogy miről beszélek. Szedett-vedett összetákolt viskók összevissza, egymás hegyén-hátán. Semmi rendszer. Rengetek szemét mindenhol. Ahol folyik valami kis patakszerű, az is tele van szeméttel. Valahol olyan vastagon áll már a szemét, hogy olyan, mint egy töltés, rendesen lehet rajta sétálni meg biciklizni. És a sok tákolmány meg a szemét miatt, rengeteg a szín… úgy értem színes az egész hely… valamilyen szempontból még szép is… De most komolyan: egyik szemem sír, a másik nevet. Egyik oldalról szörnyű, hogy egyeseknek ilyen körülmények között kell élniük, másik oldalról meg valami beteges vonzalmat érzek az ilyen helyek iránt, látni akarok belőlük még többet és többet, és mélyebbre akarok menni, beszélgetni szeretnék az ott élőkkel, és tudni akarok róluk mindent! Ugyanezt a vonzalmat érzem az elhagyatott házakkal kapcsolatban is, már kicsi korom óta. Bármikor látok ilyen házat, egyből átjárja az egész testem az izgatottság, és be akarok menni, látni akarom, hogy mi van bent, és fantáziálni arról, hogy vajon kik laktak itt azelőtt, miért mentek el, miért hagyták itt a dolgokat, amiket itt hagytak, miért nincs itt azóta senki, egyáltalán tudnak-e róla mások, hogy itt van egy lakatlan épület? Miért nem csinálnak vele valamit? ÉS KI AZ A SZELLEM OTT A SAROKBAAAAAN???

A nyomornegyedekről még annyit, hogy vannak rendesen megtervezett és felépített helyek is. Ez nem néz ki olyan jól, mint ahogy hangzik, csak úgy értem, hogy néhány helyen építenek a nincsteleneknek nyomornegyedeket, hogy mégis legyen hol lakniuk… vagy hogy egy helyen legyenek… nem tudom. A megépített nyomornegyed csak annyiban különbözik a klasszikustól, hogy szabályos. Most csak hasra ütésre mondom: van egymás mellett húsz ugyanakkora viskó egy sorban, és van tíz ilyen sor. És a sorok között földút. Na ettől még ugyanolyan nyomorúságos és koszos az egész, csak átlátható. Itt is ugyanúgy eldobálják a szemetet, meg oda wc-znek, ahova éppen akarnak, stb. Na egy ilyenbe rendesen bementünk körülnézni. Mentünk kocsival, én meg csak ámultam és bámultam. Az ott lakók néztek is, hogy mit keres ott egy autó. Aztán megálltunk egy helyen, már nem is tudom miért, és ahogy ott álltunk a kocsival, valaki kiszúrt az ablak mögött. Hát lett is nagy felhajtás hirtelen, az a valaki berohant egy viskóba, onnan kirohant még két ember, aztán berohant a következőbe, onnan kijött még három ember, és így tovább végig a soron. Gondolom szólt, hogy itt egy fehér lány a gettó közepén, és mindenki kijött, hogy megcsodáljanak. Senki nem jött közelebb, de messziről körbeállták a kocsit és nézték, hogy vajon mit keresek én ott. Tök vicces volt, igazi sztárnak éreztem magam! A gettó sztárjának! :D Amúgy az úton is akárhova mentünk kocsival, és másik kocsikból kiszúrtak engem, mindig nagyon meglepődtek, és megütögették egymás vállát, hogy „hé, nézd már, ott egy fehér csaj”. Valamikor mosolyogtak meg integettek is J

Mumbaiból pár napra átmentünk Goába, ami inkább ilyen tengerparti üdülő típusú hely, mindenfelé pálmafák meg tenger (de azért ne úgy képzeljétek el, mint a Maldív szigeteki fehér homokot, pálmafákat, meg türkizkék tengert)… itt már nem én voltam az egyetlen fehér ember sem. Ó, és Indiában sehol sem találni wifi-t, itt Goában volt az első étterem, ahol volt wifi… viszont az áram elég ingadozó, úgyhogy mikor az áram elment, a wifit is vitte magával. :D

Összevetőlegesen Indiáról (amennyit láttam belőle) az volt a véleményem, hogy annak ellenére, hogy kicsit elmaradottnak néz ki, semmivel sincsenek elmaradva, csak tök más igényeik vannak, mint nekünk. Most ami először eszembe jutott (nem véletlen), az a tisztaságra meg rendezettségre való igény. És most nagyon fontosat mondok, nehogy itt összekeverjétek, hogy miről beszélek. Maguk az emberek tiszták és higiénikusak. A ruháik tiszták és vasaltak. A lakásaik belülről tiszták és rendezettek. Viszont kívülről!!! Egész Mumbai mintha penészes lenne. Az összes háznak fura fekete füstös színe van. Az újaknak is. Ha nem lenne nyüzsgő forgalom mindenhol, azt hinném, hogy az egész város elhagyatottan áll már száz éve. Egyszerűen olyan hangulata van a szürkeség miatt. A normális modern házak körül, egy köpésre tőlük ott vannak a nyomornegyedek. Szemetesek nincsenek, de szerintem ha lennének se használná őket senki. Mindenki eldobja a szemetét az utcán, ki a kocsiból, a lépcsőházakban, a tengerbe, a tengerparton, stb. Na mindegy… nem panaszkodásképpen mondom. Hiszen ez volt az egészben a „szép”. Erről szól az egész felfedezősdi! Amúgy az emberekkel és a családokkal, akikkel találkoztam, és akiknek jártam az otthonukban, nagyon rendesek és tisztelettudóak voltak velem is és egymással is. (Bár ezen nem lepődtem meg, mert nekem már itt a hajón is feltűnt, hogy az indiaiak nagyon műveltek.) Az egyik barátom családjánál, ahol voltam, az anyukája direkt nekem főzött ebédet, és együtt ettünk a földön ülve, és utána még a szomszédnak is bemutattak, mert mondták, hogy nagyon izgatott amióta megtudta, hogy jövök, alig várja, hogy lásson fehér embert itt az ő környékükön. :D

Thaiföldre tartva már alig vártam, hogy lássam a barátnőmet, és belevessük magunkat egy igazi városnézős, aktívan pihenős nyaralásba. Thaiföldnél nem számítottam kulturális különbségekre, meg meghökkentő dolgokra, és tényleg nem is nagyon voltak, viszont fantasztikus 8 napot töltöttünk ott. A thai barátom, mintha csak egész életében ezt csinálta volna, profi módon gondoskodott arról, hogy mindent lássunk, amit látni érdemes, és mindent kipróbáljunk, amit csak lehet. Be volt táblázva minden napunk jobbnál jobb programokkal, és nekünk nem is nagyon kellett gondolkoznunk azon, hogy akkor mi legyen a következő lépés, mert ő mindent pontosan megtervezett.

Először is felvett minket a reptéren, és kocsival leutaztunk Pattaya Beach-re, ami egy tengerparti buihely. Napközben mindenki megy a partra, napozni meg fürdeni, este meg le az utcára, ahol egymást érik az éttermek, bárok, és szórakozóhelyek. Két napot töltöttünk itt, fürödtünk a tengerben, áthajókáztunk egy kis szigetre, hogy ott is fürödjünk a tengerben, ettünk mindenféle thai kaját kis utcai büfékben, ittunk friss kókuszvizet fiatal kókuszdiókból, voltunk egy autentikus thai étteremben, ahol a vacsora mellé zenés táncos előadás is járt, élveztük a gyönyörű kilátást a gyönyörű hotel szobánkból, és belevetettük magunkat az éjszakába, hogy megnézzünk egy Ping Pong Show-t, ami egy jellegzetes thai show, arról, hogy egyes thai lányoknak milyen szuper képességeik vannak J

A harmadik napon visszakocsikáztunk Bankokba, de út közben megálltunk pár helyen. Először a „mango sticky rice” fellegvárában, hogy megkóstoljuk ezt a csodálatos thai édességet, ami rizs és friss mangó, édes kókusztejjel leöntve. Hát érdemes volt arra kanyarodni, mert ilyen finom édességet még tán nem is ettem. Azóta is gyakran gondolok rá. Legszebb álmaimban jön elő, és olyankor mosolyogva ébredek fel reggel. :D Következő állomásunk egy szép tengerpart volt, ahol sétálgattunk kicsit fel-alá, mígnem megláttunk egy bicikli kölcsönzőt, ahol a sok hétköznapi bicikli között, ott volt ő: a három személyes tandem!!! Úgy gondoltuk, hogy nem élhetjük le az életünket anélkül, hogy ezt ki ne próbálnánk, szóval kibéreltük egy órára és ezzel tekertünk tovább. Nagyon jó volt, rengeteget nevettünk! Próbáljátok ki! Fejleszti a csapat munkát, és erősíti a rekeszizmokat! Harmadik megállónk egy nagy halpiac volt, ahol rengeteg halat és tengeri herkentyűt láttunk… jégen tárolva, bezacskózva, kilapítva, kiszárítva, kiterítve, hurkapálcikára fűzve, stb… „Van rákleves, rákragu, ráksaláta, rák sültkrumplival, rákburger, rákos szendvics…” Hjajjj, imádok filmekből idézgetni J Sőt az a legjobb, amikor filmekben, más filmekből, film klasszikusokból idéznek. Az egyik kedvencem a Dumb és Dumberből, mikor azon a partin nézik a csajt, és az egyik azt mondja a másiknak: „Hát az ő máját én is szívesen megenném” Háhááá, mekkora poén! :D

Szóval megérkeztünk Bankokba. Megint tök jó hotelt sikerült találnunk, szép volt és modern, a tetején egy medencével, ahonnan be lehetett látni a környéket. A következő pár napban pedig megnéztük a Királyi Palotát, voltunk templom fesztiválon, az „úszó piacon”, koktélozni egy nagyon elegáns bárban valami felhőkarcoló tetején, kaptunk tradicionális thai masszást, elmentünk esti csónak túrára, hogy megnézzük a tűzbogarakat, amik gyönyörűen világítanak sötétben a víz fölött, voltunk krokodilfarmon, utaztunk elefántháton, és simogattunk tigrist is. J

Utolsó esténken épp egy hotelnek a bárjában iszogattunk, és ha jól emlékszem vártunk valakire, vagy valamire, hogy aztán átmehessünk egy másik menő bárba. De Szabi barátnőmmel már annyira kimerültünk a sok programtól, hogy inkább csak haza akartunk volna menni a mi hotelünkbe, felmenni a tetőre, belógatni a lábunkat a medencébe, és csak kettesben dumálgatni. De nem akartuk megbántani thai barátainkat az igazsággal, így sajnos más módszerekhez kellett folyamodnunk. Szerencsére könnyen tudtunk tervet szőni társaságban is, mert ugye csak magyarul kellett megbeszélnünk, hogy mi legyen. És úgy is lett: Szabi hirtelen „nem érezte jól magát” és kiment a mosdóba. Én egy kicsit később utána mentem „megnézni, hogy jól van e”. A hotel lobby-jának szép nagy mosdója volt, eltöltöttünk ott egy 15-20 percet, hogy hatásos legyen a sztori, és halálra röhögtük magunkat, miközben Szabinak olyan külsőt próbáltunk kölcsönözi, ami azt sugallja, hogy: már csak hányni jár belé a lélek, ezért sürgősen haza kell mennünk. Le kellett nyugtatni magunkat, mielőtt kimentünk a mosdóból, nehogy elröhögjük és elrontsuk az egészet. Aztán kint is próbáltunk minél kevesebbet beszélni, és szigorúan kerülni az egymással való szemkontaktust. A terv tökéletesen sikerült, nemsokára már a mi tetőnkön ittuk a koktélokat, és lélekben készültünk a másnapi hazautazásra.

Nekem ugye még vissza kellett mennem Indiába, de már nem terveztem ott semmi különöset. Csak a reptéren akartam üldögélni és pihenni a hazamenő gépem indulásáig. Persze ez se úgy jött össze, ahogy képzeltem! Amikor megérkeztem Mumbaiba, levettem a bőröndömet a futószalagról, és mentem volna arra, amerre az „induló gépek” tábla mutatja az utat… csakhogy sehol nem volt ilyen tábla. Kicsi repülőtér volt ez, nem is értettem, hol vesztettem el a fonalat. Kimentem az utcára és megkérdeztem valakit, hogy honnan indulnak a gépek, az meg elmutatott jobbra, hogy menjek el arra, majd ott lesz egy lift és azzal menjek fel egy emeletet. De mondom, az utcán voltam. Milyen liftről, milyen emeletről beszél ez itt nekem? Viszont jobb tervem nem volt, és amúgy is csak jobbra lehetett menni, úgyhogy arra vettem az irányt. De az út, ami elém tárult, a legkietlenebb és vészjóslóbb sikátornak nézett ki, amit csak el tudtok képzelni. Sehol egy ember rajtam kívül. Hová tűnt mindenki? Egyedül ültem a gépen, vagy mi? Azt gondoltam, hogy nem lehet igaz, hogy túlélem ezt az egészet, egy karnyújtás választ el otthontól, és akkor egy ilyen sikátorban kell végeznem. De mit volt mit tenni, nekiindultam. Húztam a bőröndömet, vártam mikor látok már valami fényt a sikátor végén, és mindig mikor elhaladtam egy ott álldogáló gyanús alak mellett, felgyorsítottam a lépteimet, hogyha véletlenül megszólítanak, akkor ne legyen olyan levágós, hogy miért kezdek el pont akkor futni. Végre kiértem a fényre és ott volt egy csúnya kis elhagyatottnak tűnő épület. Mint mikor vonattal megyek szökő évente egyszer valahova, és vannak olyan megállók, ahol van egy-egy szellemjárta bakterház. „Mit keres az ott a semmi közepén?” Na pont így voltam ezzel most is. De azért bementem. Más se volt ott, csak egy lift. Úgy nézett ki, mint a 60 éves panelházak liftjei általában. Annyira nem illet ez az egész a képbe. Na mindegy, felmentem egy emeletet és tényleg egy utcán találtam magam. Szerencsére ott volt a bejárat a reptérre meg minden, de amikor be akartam menni, fegyveres őrök megállítottak és kérdezték, hogy: „hova-hova?” Én meg mutattam a repjegyem, hogy csak be szeretnék menni a terminálba várni a gépemet. Ők meg mondták, hogy majd csak 2 órával az indulás előtt engedhetnek be. Hirtelen körbenéztem, hogy hol vagyok, és megállapítottam, hogy valami zsákutca szerűben… az emeleten… a lényeg, hogy kint az utcán, és ahogy ez reptereknél lenni szokott, távol mindentől… se wc, se kaja, se víz, semmi sincs a közelben. És még 7 órám van, amíg beengedhetnek a terminálba. Itt fogok meghalni! Láttam valami büfét a reptér épületének oldalában, de nálam nem volt pénz, csak bankkártya, azt meg ilyen kis lebujban nem fogadnak el… meg oda sem adnám… Körülöttem ült még egy pár indiai család. A földön. Csomagjaikkal maguk mellett. Cseppet sem nyugtatott meg a dolog… Ugye wifiről nem is álmodhattam, a telefonomat meg még nem próbáltam ki, hogy működik e, úgyhogy volt egy kis reményem. Írtam sms-t az indiai barátomnak, hogyha nem jön értem, akkor itt fogok kiszáradni és elporladni az utcán. Az üzenet szerencsére elment, és hála istennek jött is válasz, hogy azonnal értem jön! Jeeeeee, megmenekültem! :D Egy órán belül meg is érkezett, és én nagyon boldog voltam, hogy megmentette az életem J Elmentünk vacsorázni meg elütni az időt egy étterembe, aztán időben visszavitt a reptérre, ahol végre bemehettem, leülhettem és ráhangolódhattam a hazaútra. Ó, mennyi fantasztikus emléket viszek magammal, mennyi élményt J