A vendégek többnyire hétköznapi, normális
emberek, akik amikor „vendég” pozícióba kerülnek, egyszerűen meghülyülnek.
Hirtelen elvesztik a józan eszüket, nem gondolkoznak logikusan, idegesítő
tulajdonságokat vesznek fel, és elfelejtik, hogy a vendéglátóik is ugyanolyan
emberek, mint ők, csak most éppen a munkájukat végzik. Ezt nem
panaszkodásképpen mondom, csak mint egy kutatómunka eredményeként. Én még így
is szeretem a vendégeket. Néha, mikor sokáig nem látom őket, hiányoznak.
Szeretem őket, mikor kedvesek, mikor viccesek, még akkor is, amikor aranyosan
hülyék. De főleg azokat szeretem, akik egyáltalán nem hülyék :D Tényleg nem sok
bajom van velük, mindig próbálom az ő szemszögükből is nézni a dolgokat, hogy
jobban megértsem a viselkedésüket. De azért van pár dolog, ami engem is kihoz a
sodromból… Persze nem durván! Ha jó vendéglátó akarsz lenni, akkor sosem
adhatsz hangot a véleményednek. Csak összeszorítod a fogaidat, mosolyogsz, és
belül sírsz… Én extra nyugodt ember vagyok, de nekem is nagyon óvatosnak kell
lennem azzal, hogy nehogy véletlenül úgy válaszoljak a hülye kérdésekre, mint
ahogy valójában szeretnék… ahogy a helyzet amúgy megkövetelné. Néha mielőtt
válaszolok, veszek egy mély levegőt, és kilégzéskor olyan utasításokat adok
magamnak, hogy:
„Nehogy az igazat mond!”
„Csak mond, hogy igen vagy nem. Ne
magyarázd meg!”
„Ne forgasd a szemed!”
A „Ne forgasd a szemed!”-kor általában
már késő, és félig már megfordult a szemgolyóm a gödrében. (Nem tehetek róla,
ez reflexszerűen jön.) Ilyenkor gyorsan elkezdem piszkálni a szemem, meg
pislogni, mintha valami belement volna. „Hogy forgattam volna? Ééén? Dehoooogy!
Csak valami pont belement! Én aztán sose forgatnám a szemem! Soha!” :D
A legidegesítőbb kérdések azok, amikre
tök egyértelmű a válasz, és ha van egy csepp józan eszed, akkor fel sem teszed
őket.
Az ugye világos, hogy én bartender
vagyok, bárban dolgozom… Nem is akárhol, hanem egy luxushajón… Nem is
akármilyen luxushajón, hanem Disney-n. És ezzel mindent elmondtam a
körülményekről.
Na ezek után képesek olyan kérdésekkel
jönni, hogy:
(A következő rövid rész csúnya szavakat
tartalmaz, amiket „jó magyar” lévén nyomatékosítás végett használtam.)
-
Van csapvized?
Nincs, b…meg, én is
úgy mosogatok, hogy ráköpök a pohárra és átdörzsölöm egy mocskos konyharuhával.
Mégis mit gondolsz????
-
Van szemetesed?
(Ezt olyakor kérdezik, mikor rám akarják sózni a szemetüket.)
Szemetes? Az meg
minek? Én is csak idehajigálom magam alá a szemetet, és amikor egy hét múlva
már egy méter magasan állok rajta, felgyújtom az egészet a pi..ába. Ahelyett,
hogy itt játszod a hülyét, inkább kérnél meg szépen, hogy dobjam ki a szarodat!
Jézusom!!!
-
Tudod, hogy kell
Mojitot csinálni?
A világ egyik
legismertebb koktélját? Nem, nem tudom! Kretén!
-
(Minden bárban van
dekoráció a választékról. Pl. sörösüvegek kirakva dísznek, hogy a vendég tudja,
hogy milyen sörök közül választhat.) Vendég a választékot nézve: A Coronát
kérem, de van belőle hideg is?
Most ezt a kérdést
te komolyan feltetted??? Azt hiszed, hogy van 20 féle söröm, mindegyikből ez az
egy darab, amit itt látsz, és mindegyik húgy meleg??? Akkor minek van itt ez a
10 hűtőszekrény??? Idióta!!!
-
A bárpultban állok,
tettre készen várok a vendégekre. Vendég: Nyitva vagytok?
Nem, csak szeretek
itt álldogálni a szabadidőmben…Hellóóóóóó!
-
Az előzőnek az
ellentéte: A bár tök üres, éppen pakolom elő a cuccokat, tök el vagyok foglalva
a nyitási feladatokkal. Vendég: (kérdezés, gondolkodás nélkül) Két Pina Coladát
és egy Stellát!
Te vak vagy, vagy
mi bajod? Nem látod, hogy még közel se vagyok nyitva? Inkább ajánlanád fel,
hogy segítesz! Ketten hamarabb végeznénk! Paraszt!
-
Disney-n annyira
szájbarágósan megy minden a vendégeknek, hogy minden ki van írva, minden fel
van tüntetve… még a Twix csoki mellé is ki van rakva egy táblácska, hogy :
„TWIX”. Azon vagyok meglepődve, hogy nekem nem kell egy táblát magammal
hurcolnom, amin egy nagy nyíl van, ami rám mutat, és rá van írva, hogy:
„Crewmember”. Mindegy, ami késik, nem múlik… Szóval a vendégek ahelyett, hogy
elolvasnák ezeket a direkt nekik odarakott táblácskákat, megkérdezik, hogy mi
micsoda…
Ilyenkor néha azt
tettetem, hogy én sem tudom, és megfogom azt a kiba..ott táblácskát,
látványosan közelebb emelem a szememhez, és leolvasom róla, hogy mi micsoda…
Ettől mindig elszégyellik magukat :D
-
Kávézóban: Ma
csináltok capuccinot?
Nem, ahhoz ma nincs
hangulatunk. Egyéb hülye kérdés?
-
Kávézóban: Van itt
tej?
Őőő. Igen… MIVEL EZ
EGY KÁVÉZÓ!!!
Szóval ezekre, és az ilyen jellegű
kérdésekre, mivel azt nem válaszolhatom, ami amúgy az első reakcióm lenne, a
második reakcióm az lenne, hogy: „Most légy szíves menj és gondolkozz el azon,
amit kérdeztél, és csak akkor gyere vissza, ha bocsánatot is tudsz kérni,
amiért hülyeségekkel traktáltál!”
Na de ezt se mondhatom, úgyhogy marad a
jól bevált fogösszeszorítás, mosolygás, és belül sírás.
Ó, és ha már úgyis szóba jött a kávézás!
Had mondjam el, hogy ebből a szempontból az amerikai vendégek még mindig két
nagy csoportra oszthatók:
1.)
„Regular coffee”
ivók
A regular coffee az
amerikaiaknak olyan, mint nekünk a víz. Én kávé ízesítésű víznek hívnám. Nem
összetévesztendő az Americano-val.
Szóval az ebbe a
csoportba tartozó emberek espresso-ról és bármiféle espresso-val készült
kávéról hallani sem akarnak. A tény, hogy mi nem árulunk regular coffee-t, a
következő érzéseket váltja ki belőlük: meghökkenés, csalódottság, felháborodás,
kétségbeesés, olykor világvége hangulat. Büszke emberek. Közülük csak nagyon
kevesen hajlandóak a megalkuvásra.
2.)
Starbucks
fanatikusok
Valószínűleg a
szüleik kisbabakorukban elhagyták, mózeskosarakban helyi Starbucksok elé rakták
őket. A kedves Starbucks dolgozók pedig befogadták a sorsukra hagyott babákat,
és a Starbucks falai között nevelték fel őket. Ennek hatására, ezek az emberek
el sem tudják képzelni, hogy más is létezik a Starbucks világán kívül,
folyamatosan Starbucks fantázianevekkel dobálóznak, és azt hiszik, hogy Mr.
Starbucks találta fel magát a kávét 1971-ben.
A kávézós témához még: Az amerikai
vendégek fele már nem éri be a sima tejjel. Ők már csak mandula tejjel, szója
tejjel, rizs tejjel, meg kókusz tejjel tudják elképzelni az életüket. Csak azt
nem tudom, hogy az ilyen „menő tejek” rivaldafénybe kerülése előtti sötét
korszakot hogy élték túl. Még talán be is venném, hogy szegények
rákényszerülnek az ilyen alternatívákra, de mivel ugyanúgy telenyomják a
kávéjukat karamell sziruppal, tejszínhabbal, meg csoki öntettel, így nem
hiszem, hogy bármi bajuk is lenne a rendes hagyományos tejjel, ami egy rendes
hagyományos tehénből jön. (Aki tényleg laktóz, meg szója, meg mittomén milyen
érzékeny, azokra ez nyílván nem vonatkozik.)
Jó jó, tudom. Kicsit szkeptikus vagyok…
főleg az új dolgokkal kapcsolatban. Igazából nem is az új dolgokkal van bajom,
hanem az emberek hozzáállásával. Azt sem szeretem, amikor alapból elutasítják
az új dolgokat, merthogy „Minek kell új?” „Jó a régi is!” De azt meg utálom,
amikor el se tudják képzelni a további életüket a régivel. Én is szoktam néha
szója tejet, meg mandula tejet inni, csak hogy megbolondítsam a szürke
hétköznapokat, de nem vagyok rájuk szorulva. Még ha rájuk is lennék, akkor is,
az az én bajom, és nem játszom el, hogy én vagyok Mandulatej királykisasszony,
vagy Szója hercegnő…
Meg a kedvencem az a zsírmentes tej. Hát
hogy ezen mennyit tudnak drámázni! Még ha egy pohár tejről lenne szó, akkor azt
mondanám, hogy oké az íze miatt (a zsírmentes tejnek nem nagyon van íze). De
könyörgöm, a kávédba nem tök mindegy, hogy mit teszel?!? Ha meg azt hiszed,
hogy ettől az 1-2% különbségtől fogsz lefogyni, akkor gratulálok!
Az imént történt: Vendég kért egy lattét,
majd miután végignézte, ahogy megcsináltam…
V: (játssza a hülyét) Úúúh, ugye még nem
csináltad meg?
Én: („Úristen kezdődik!”) De, már
megcsináltam. („Mintha nem tudnád!”) Miért, szójából szeretted volna?
V: Ja nem, csak zsírmentesből. De ha már
kész van, akkoooor… (elhúzza a mondat végét, várja, hogy felajánljam, hogy
kicserélem)
Én: („Zsírmentesből, mi? Most belehalnál,
ha ezt meginnád és nem kéne kiöntenem?”) Ha akarod csinálok egy újat!
V: Ha nem gond…
Én: Neeem, nem gond. („Már hogyne lenne
gond! Az a gond, hogy idegesítő vagy! Én elhiszem, hogy te láttál egy cikket
Facebookon „5+1 ok, hogy miért igyál zsírmentes tejet” címmel, és most arra
vársz, hogy megváltozzon az életed, de ha nem voltál képes arra, hogy két
másodpercre idekoncentrálj, amíg leadtad a rendelésed, akkor most maradj
csöndben és idd meg, amit rendeltél!”)
Múltkor én voltam a vendég, kértem egy
lattét a Mallban, és elfelejtettem hozzátenni, hogy ne csinálják olyan forróra.
Az első korty után a nyelvem felkunkorodott, mint egy hajszál, mikor tűz fölé
tartod. A fogaim majd elporladtak. És a szemem jojózott a fájdalomtól. De én
nem kértem meg őket, hogy csináljanak nekem egy újat, hanem kb. ötször
bocsánatot kértem a zavarásér és kértem egy pár jégkockát bele a kávémba...
Csak úgy mondom…
Nade lezárásképpen had mondjam el még egyszer,
amit már biztos sokszor mondtam: általánosságban véve én imádom az amerikai
vendégeket. Viccesek, nyitottak, barátságosak. Szeretek körülöttük dolgozni J
A Balin tett látogatásom után, rájöttem,
hogy nekem ez kell. Hogy hiába utaztam már ezelőtt is ide-oda-amoda Európán belül,
meg Amerikában pár helyre, valami mindig hiányzott az élményből. Hát ez: valami
olyat látni, amit nemhogy még azelőtt nem láttam, de nem is számítottam rá,
hogy van! Egyszerűen bele sem gondoltam, hogy létezik. Nem csak megnézni egy
világhíres nevezetességet New Yorkban, amit igazából ezerszer láttam már
filmekben, vagy képeken (tehát tudtam, hogy ott van), hanem pl. rácsodálkozni
egy kis bódéra Balin, ahol a néni elvitelre árul forró kévét, amit pohár
helyett pici zacskóba önt bele, és csomót köt a zacskó tetejére, aztán viheted
is… ami ott tök természetes, én meg vagy 5 percig csak azon kattogok, hogy: „de
zacskóba?” És félreértés ne essék, én imádom New Yorkot. Az életem is leélném
ott. Az összes filmet, ami New York-ban játszódik imádom! (Kivéve a New York
bandáit. Bárcsak visszakapnám azt a 3,5 órát az életemből, amit annak a
végigszenvedésével töltöttem!) Csak arról van szó, hogy soha semmi nem volt még
rám ilyen inspiráló, vérpezsdítő hatással, mint most, mikor egy teljesen más
világ mindennapjaival, kultúrájával, szépségeivel, és életével találkoztam. És
ahol nem csak nekem voltak újak az ott látott dolgok, de én is új voltam az
ottaniaknak. Rám csodálkoztak, integettek nekem, meg közös fényképeket
készítettek velem. Hát ez mennyire jó érzés már?? Ettől megvilágosodtam. Minden
értelmet nyert! Igen, szép és jó elutazgatni mindenfelé… a környező országokba,
meg hasonló életvitelű országokba… Jó kikapcsolódás, pihentető, és feltölti a
lelket energiával. De én már nem érem be ennyivel!!! Úgy érzem, hogy távolabbra
kell mennem, bele az ismeretlenbe, ki kell mozdulnom a „komfort zónámból”, hogy
mindenféle új inger érjen, hogy ellepje az adrenalin az elmém, és érezzem, hogy
élek.
Így eldöntöttem, hogy én mostantól csak
Ázsiába szeretnék utazgatni. Persze, nem úgy, ahogy hangzik, hogy tényleg csak
oda, de hogy Ázsiai országok meglátogatása lesz az álom vakáció, a felfedezőút,
az igazi csemege! És pár hónap múlva (a 3. szerződésem utáni vakációban), mikor
otthon bejelentettem, hogy elutazom Indiába és Thaiföldre, a családom nem
értett meg. Nemcsak hogy nem értettek meg, de próbáltak lebeszélni. Hogy minek
megyek oda, mit akarok én ott, egyáltalán tudok-e valamit az ottani dolgokról?
Én meg, hogy nem, nem tudok, de nagyon érdekel, pont ezért akarok elmenni, és hogy
vannak barátaim ott, és majd ők gondomat viselik. Na ezzel kivertem a biztosítékot…
hogy hogy lehetek ilyen felelőtlen, hogy csak úgy odamegyek felkészületlenül, meg
rábízom magam emberekre, akiket alig ismerek, meg legalább tudnám, hogy
pontosan hova szeretnék elmenni, miket akarok megnézni, blablabla. Én meg, hogy:
hát pont ezaz!!! Csak ott akarok lenni, azt akarom csinálni, amit a helyiek,
azt akarom enni, amit ők esznek, azokat a dolgokat akarom megnézni, amiket majd
ők megmutatnak, úgy akarok élni egy pár napig, ahogy ők élnek. Nem akarok különleges
bánásmódot, nem feltétlenül akarok olyan dolgokat megnézni, amiket a google-ban
is megnézhetek, és nem akarom az igazi jó kis utcai büféket kihagyni, azért
mert félek, hogy elkapok valami fertőzést. Én nem akarok olyan turista lenni,
aki Balin tojásrántottát eszik reggelire a hotel éttermében, meg vacsorára
pizzát rendel. Nem nagyon akarok tervezgetni se, csak csinálni, ami jön, hagyni,
hogy a dolgok megtörténjenek. Én nem nagy dolgokra vágyok, nem luxusra, nem
arra, hogy kipipáljam egy listán a világ legnépszerűbb látnivalóit, hogy oké,
ezeket már láttam. Én a részleteket akarom. Színeket, ízeket, illatokat,
érzéseket, amiket először éreztem valamivel kapcsolatban, gondolatokat, amik
először fogantak meg az agyamban egy új dolog láttán. Nem (csak) fényképeket
akarok gyűjteni, hanem tapasztalatokat és jó sztorikat, amiket később majd
elmesélhetek másoknak. Izgalmat akarok, meg kalandokat! És igazából az élet
ebben segítségemre is van, mert valahogy nekem soha semmi nem jön össze
egyszerűen… ami szar… de legalább tudok röhögni magamon… ami viszont jó, és
később tök jó az ilyeneket elmesélni és együtt nevetni rajtuk.
És igen, féltem egyedül nekivágni
Indiának, rábízni magam alig ismert emberekre (főleg miután a családom
telebeszélte a fejem, hogy ezt aztán nem fogom megúszni élve… majd eladnak,
átvernek, otthagynak, kihasználnak, megerőszakolnak, elveszik a pénzem, stb.),
de akkor úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Akkor is, ha félek. Főleg akkor! Hiszen
nincs jobb módja annak, hogy megismerjük önmagunkat, mint az, hogy kiszakadunk
az ismertből és belecsöppenünk az ismeretlenbe, és olyan dolgokkal nézünk
szembe, amikkel addig még nem. És amikor ott vagyunk egy szituációban egyedül,
és csak magunkra számíthatunk, majd akkor látjuk meg, hogy mire is vagyunk
képesek.
Bocsánat, én nem akarok senkit
bölcsességekkel traktálni és főleg nem akarok sablon szövegeket írogatni, de
akkor, a csúfos-kudarcos harmadik szerződésem után nekem pont erre volt
szükségem. Valami kihívásra… erőpróbára… valami őrültségre!!!
Szóval a hajóról bánatosan, hazafelé
kullogva, sebeimet nyalogatva, a reptérre vezetett az utam… ott meg egy bárba…
Közben hozzám csapódott ez az indiai srác, akit igazából alig ismertem, de
mindig nagyon kedves volt. Nem csak velem, hanem mindenkivel. Az a barátságos,
mindenkinek köszönős, mindenkivel beszélgetős fajta. Szóval dumáltunk. Én
közben elszürcsöltem két említésre méltóan hatalmas Margaritát, szóval elég jó
hangulatban voltam… olyan tervezgetősbe! Tudjátok, világmegváltó ötletek, meg
minden. És akkor előjött az utazós téma, meg hogy neki semmi dolga nincsen a
vakációjában, én meg úgyis szerettem volna menni Indiába… szó szót követett, és
a végére félig-meddig lefixáltuk, hogy akkor Indiában találkozunk. Én meg
magamban tovább szövögettem a tervet. Ha már úgyis elmegyek Indiáig, akkor
miért állnék meg ott? Miért ne engednék az egyik thai barátom invitálásának, és
röppennék át Thaiföldre is? Miért ne ütnék két legyet egy csapásra? A thai
sráccal együtt dolgoztunk a bárban, tök jófej csávó, állandóan viccelődik, mindenki
bírja… Mindig mondta nekem, hogy „Jajjjjj Veronika, gyere el Thaiföldre, ott
majd elfelejted minden gondodat, bajodat!” Hát így is lett.
Otthon megterveztem, megszerveztem a
dolgokat, szerencsére az utazásom Thaiföldi részéhez Szabi barátnőm is
csatlakozott, mivel ő is épp egy olyan ponthoz ért az életében, ahol valami nem
mindennapit, valami meggondolatlant akart csinálni. Így amikor vázoltam neki a
helyzetet, hogy mi a terv, és hogy jobban örülnék, ha Thaiföldre nem kéne
egyedül mennem, kis gondolkozási idő után, azt mondta, egye fene, velem tart J Az útiterv így nézett ki röviden: én elmegyek Indiába 9 napra, aztán
át Thaiföldre. Szabi ugyanaznap érkezik Thaiföldre Budapestről. A reptéren
összeszedjük egymást, majd 8 nap után együtt visszamegyünk a reptérre, Szabi
megy egyenesen Budapestre, és meg vissza Indiába, ahol kb. fél nap múlva megy a
gépem haza. Azért kellett nekem így oda-vissza repkedni, mert a repülőjegy így
mindig sokkal olcsóbb.
Szóval otthon jól elbúcsúztam a
családomtól, arra az esetre, ha végül nekik lenne igazuk, és soha többé nem
látnánk egymást. Aztán elrepültem Zürichbe, olyan szép tervekkel, hogy majd
beülök egy elegáns étterembe, ahol a tányérok, poharak és evőeszközök
körbetáncolnak, mint Bell-t a Szépség és a szörny-ben, csapok egy fejedelmi
lakomát, majd kipukkadok a jóllakottságtól, és nagy borravalót hagyok a
bartendernek, aki elkészíti nekem a világ legtökéletesebben íz harmóniájú
Margaritáját. Ehelyett a gyönyörű álom helyett, mikor este 10 körül megérkeztem
a reptérre, az orrom előtt zártak be mindent. De mindent! Szóval az éjszakát
egyedül kellett töltenem egy bazi nagy kietlen reptéren, étlen szomjan,
Margaritátlanul. De ez még nem minden, mert órákat gyalogoltam, mire találtam
egy „quiet room”-ot, hogy meghúzzam magam estére. Ott rajtam kívül volt még egy
másik nő. Ettem egy kis kekszet (otthonról hoztam magammal), próbáltam
csatlakozni a wifi-re, de nem sikerült (talán éjszakára azt is kikapcsolják?),
aztán elnyúltam három egymás melletti széken, és vártam, hogy elnyomjon az
álom. Kényelmetlen volt, elaludtam a nyakam, majd megfagytam, és halálfélelmem
volt, mert a másik nő valami ősi afrikai nyelven beszélt álmában. Nade túléltem,
és reggel minden visszaállt a normális kerékvágásba. Estére már meg is érkeztem
Indiába.
Azt kell mondjam, hogy India nyűgözött le
az eddigi meglátogatott országaim közül a legjobban. De nem azért mert annyira
szép lenne, vagy az emberek annyira kedvesek lennének, vagy a kultúra annyira
tetszene. Hanem, mert 9 napon keresztül kb. folyamatosan le volt esve az állam
mindentől, amit láttam. Mumbai-ban voltam először, ez India legnagyobb és legnépesebb
városa, igazi nyüzsgő kavalkád. Egész Ázsiában itt van a legtöbb nyomornegyed.
Viszont a legtöbb gazdag és milliomos ember is itt él. Vannak modernnek kinéző,
hatalmas égig érő épületek, és vannak ilyen kis doboz-szerű összetákolt odúk
is, valamikor több is egymás felett, és létrán kell felmászni a felsőkbe. Az
utak nagyon szélesek és forgalmasak, és egyáltalán nincsenek lámpák vagy
szabályok. Mindenki megy amerre lát, és az hogy kinek van elsőbbsége, majd
élesben dől el. Így van egy csomó kisebb ütközés, koccanás, amivel nem is
igazán törődnek, csak folytatják tovább az útjukat, élik tovább az életüket. Ja
és megy mindenféle az úton: autó, busz, motor, bicikli, tuk-tuk, néha gyalogos,
tehén… Nagyon sok taxi van, főleg tuk-tuk, ami ilyen jellegzetes indiai nyitott
oldalú, háromkerekű taxi. A sofőrök, amikor pihenőidő van, csak leparkolnak az
út szélére és befekszenek a kocsijuk alá, vagy mellé a földre aludni. A kutyák
szintén… ahol éppen éri őket az inger, út szélén, út közepén, ott eldobják
magukat és lustálkodnak. Amikor először láttam ilyet, azt hittem, hogy szegény
kutyát elcsapta egy autó és otthagyta az út közepén, és mindenki csak kikerüli
a szerencsétlen halott állatot. Indiai idegenvezetőm, látván rémületemet,
megnyugtatott, hogy csak alszik. Én meg mondtam, hogy „haha, nagyon vicces”. De
később kiderült, hogy nem viccelt, ezekből az állatokból csak pusztán hiányzik
az önvédelmi ösztön. Ha tudnának két lábon futni, akkor biztos késsel és ollóval
a kezükbe szaladgálnának. :D
A kaja az isteni volt, megint csak
ismeretlen ízekkel találkoztam, de mind olyan volt, mint mikor a Lecsóban a
szigorú ételkritikus megkóstolja az elé rakott lecsót, és az íz emléke hirtelen
visszarepíti őt a gyerekkorába, és az újra átélt édes emlékek következményeként
legördül egy könnycsepp az arcán. Hát engem semmilyen íz nem repített vissza a
gyerekkoromba, így nem volt mit megkönnyeznem, de akkor is olyan volt, na!
Amúgy az íz és szag memóriám teljesen így működik, sokszor szoktak ismerős
szagok és ízek előhozni bennem emlékeket, vagy csak érzéseket. Pl. egyszer
mikor Ausztriában voltam síelni, őszibarackos ízesítésű Labellot használtam. Azóta
bármikor érzem azt az illatot, beugrik elém a kép, hogy a felvonón ülök, dacolok
az arcomba fújó jeges széllel, a testem átfagyott, de erőt veszek magamon és leveszem
a kesztyűm, előkotrom az őszibarackos Labellot az elgémberedett ujjaimmal, és
bekenem vele a lilára fagyott számat. Ahhjjj, micsoda szép emlék J Ide még annyit, hogy az ízlelő és szagló szerveim tényleg annyira
kifinomultak, hogy már többen javasolták, hogy váltsak pozíciót és menjek el K9
(drogkereső) kutyának! Mert nálunk Disney-nél ilyen is van. :D
Visszatérve Indiára: az emberek nagyon
vallásosak. Legnagyobb részük hindu, de vannak keresztények is. Egyik nap
elmentünk egy templomba, hogy áldozatot mutassunk be az Isteneknek. Először
vettünk egy kosárka áldozatot. Vannak kisebb, közepes, és nagyobb kosarak,
attól függ, hogy mennyire vagy elvetemült áldozó. Mi csak egy kis kosárkával
vettünk, amiben volt kókuszdió, édesség és virágok. Az Istenek imádják ezeket a
dolgokat, odavannak értük, főleg a virágokért! Aztán vagy két órát sorba
álltunk, hogy egyáltalán bejussunk a templomba… egy tök hétköznapi
délelőttön!!!! Majd amikor már bent voltunk, még mindig szigorú sor tekergett a
szentélyig, és érezni lehetett az áldozni kész emberek izgatottságát. Mikor már
nagyon közel voltunk a szentélyhez, az emberek kezdtek bedurvulni, hogy minél
közelebb mehessenek az Isten szobrokhoz, és odaadhassák az ajándékaikat. Én is
bekerültem az örvénybe, de amilyen gyorsan beszippantott, úgy ki is dobott a
másik végén, nem is emlékszem pontosan, hogy hogy adtam oda a kosárkámat… Aztán
már nyugisabb körülmények között sétáltunk kifelé, mindenki megnyugodott és
fellélegzett körülöttünk, hogy odaadhatták az ajándékaikat az Isteneknek.
Érdekes volt. Jó volt látni, hogy hogy is megy ez J
Ugye mondtam, hogy egész Ázsiában itt van
a legtöbb nyomornegyed. És itt van a világon a legnagyobb is, ahol a
Gettómilliomost forgatták. Hát én meg voltam őrülve, annyira be szerettem volna
menni oda, de még a helyiek is azt mondák, hogy oda nem megyünk be, mert egy
az, hogy veszélyes, kettő, meg akkora, hogy eltévednénk, és soha nem találnánk
ki belőle. Annyit azért sikerült elérnem, hogy motorral egy kicsit bemenjünk a
szélébe, és hát tényleg nagyon kisze-kusza volt és zsúfolt. Aki látta a
Gettómilliomost, annak azért van valami fogalma arról, hogy miről beszélek.
Szedett-vedett összetákolt viskók összevissza, egymás hegyén-hátán. Semmi
rendszer. Rengetek szemét mindenhol. Ahol folyik valami kis patakszerű, az is
tele van szeméttel. Valahol olyan vastagon áll már a szemét, hogy olyan, mint
egy töltés, rendesen lehet rajta sétálni meg biciklizni. És a sok tákolmány meg
a szemét miatt, rengeteg a szín… úgy értem színes az egész hely… valamilyen
szempontból még szép is… De most komolyan: egyik szemem sír, a másik nevet.
Egyik oldalról szörnyű, hogy egyeseknek ilyen körülmények között kell élniük,
másik oldalról meg valami beteges vonzalmat érzek az ilyen helyek iránt, látni
akarok belőlük még többet és többet, és mélyebbre akarok menni, beszélgetni
szeretnék az ott élőkkel, és tudni akarok róluk mindent! Ugyanezt a vonzalmat
érzem az elhagyatott házakkal kapcsolatban is, már kicsi korom óta. Bármikor
látok ilyen házat, egyből átjárja az egész testem az izgatottság, és be akarok
menni, látni akarom, hogy mi van bent, és fantáziálni arról, hogy vajon kik
laktak itt azelőtt, miért mentek el, miért hagyták itt a dolgokat, amiket itt
hagytak, miért nincs itt azóta senki, egyáltalán tudnak-e róla mások, hogy itt
van egy lakatlan épület? Miért nem csinálnak vele valamit? ÉS KI AZ A SZELLEM
OTT A SAROKBAAAAAN???
A nyomornegyedekről még annyit, hogy
vannak rendesen megtervezett és felépített helyek is. Ez nem néz ki olyan jól, mint
ahogy hangzik, csak úgy értem, hogy néhány helyen építenek a nincsteleneknek
nyomornegyedeket, hogy mégis legyen hol lakniuk… vagy hogy egy helyen legyenek…
nem tudom. A megépített nyomornegyed csak annyiban különbözik a klasszikustól,
hogy szabályos. Most csak hasra ütésre mondom: van egymás mellett húsz
ugyanakkora viskó egy sorban, és van tíz ilyen sor. És a sorok között földút.
Na ettől még ugyanolyan nyomorúságos és koszos az egész, csak átlátható. Itt is
ugyanúgy eldobálják a szemetet, meg oda wc-znek, ahova éppen akarnak, stb. Na egy
ilyenbe rendesen bementünk körülnézni. Mentünk kocsival, én meg csak ámultam és
bámultam. Az ott lakók néztek is, hogy mit keres ott egy autó. Aztán megálltunk
egy helyen, már nem is tudom miért, és ahogy ott álltunk a kocsival, valaki
kiszúrt az ablak mögött. Hát lett is nagy felhajtás hirtelen, az a valaki berohant
egy viskóba, onnan kirohant még két ember, aztán berohant a következőbe, onnan
kijött még három ember, és így tovább végig a soron. Gondolom szólt, hogy itt
egy fehér lány a gettó közepén, és mindenki kijött, hogy megcsodáljanak. Senki
nem jött közelebb, de messziről körbeállták a kocsit és nézték, hogy vajon mit
keresek én ott. Tök vicces volt, igazi sztárnak éreztem magam! A gettó
sztárjának! :D Amúgy az úton is akárhova mentünk kocsival, és másik kocsikból
kiszúrtak engem, mindig nagyon meglepődtek, és megütögették egymás vállát, hogy
„hé, nézd már, ott egy fehér csaj”. Valamikor mosolyogtak meg integettek is J
Mumbaiból pár napra átmentünk Goába, ami inkább
ilyen tengerparti üdülő típusú hely, mindenfelé pálmafák meg tenger (de azért
ne úgy képzeljétek el, mint a Maldív szigeteki fehér homokot, pálmafákat, meg türkizkék
tengert)… itt már nem én voltam az egyetlen fehér ember sem. Ó, és Indiában
sehol sem találni wifi-t, itt Goában volt az első étterem, ahol volt wifi…
viszont az áram elég ingadozó, úgyhogy mikor az áram elment, a wifit is vitte
magával. :D
Összevetőlegesen Indiáról (amennyit
láttam belőle) az volt a véleményem, hogy annak ellenére, hogy kicsit
elmaradottnak néz ki, semmivel sincsenek elmaradva, csak tök más igényeik
vannak, mint nekünk. Most ami először eszembe jutott (nem véletlen), az a
tisztaságra meg rendezettségre való igény. És most nagyon fontosat mondok,
nehogy itt összekeverjétek, hogy miről beszélek. Maguk az emberek tiszták és
higiénikusak. A ruháik tiszták és vasaltak. A lakásaik belülről tiszták és
rendezettek. Viszont kívülről!!! Egész Mumbai mintha penészes lenne. Az összes
háznak fura fekete füstös színe van. Az újaknak is. Ha nem lenne nyüzsgő
forgalom mindenhol, azt hinném, hogy az egész város elhagyatottan áll már száz
éve. Egyszerűen olyan hangulata van a szürkeség miatt. A normális modern házak
körül, egy köpésre tőlük ott vannak a nyomornegyedek. Szemetesek nincsenek, de
szerintem ha lennének se használná őket senki. Mindenki eldobja a szemetét az
utcán, ki a kocsiból, a lépcsőházakban, a tengerbe, a tengerparton, stb. Na
mindegy… nem panaszkodásképpen mondom. Hiszen ez volt az egészben a „szép”. Erről
szól az egész felfedezősdi! Amúgy az emberekkel és a családokkal, akikkel
találkoztam, és akiknek jártam az otthonukban, nagyon rendesek és
tisztelettudóak voltak velem is és egymással is. (Bár ezen nem lepődtem meg,
mert nekem már itt a hajón is feltűnt, hogy az indiaiak nagyon műveltek.) Az
egyik barátom családjánál, ahol voltam, az anyukája direkt nekem főzött ebédet,
és együtt ettünk a földön ülve, és utána még a szomszédnak is bemutattak, mert
mondták, hogy nagyon izgatott amióta megtudta, hogy jövök, alig várja, hogy
lásson fehér embert itt az ő környékükön. :D
Thaiföldre tartva már alig vártam, hogy
lássam a barátnőmet, és belevessük magunkat egy igazi városnézős, aktívan
pihenős nyaralásba. Thaiföldnél nem számítottam kulturális különbségekre, meg
meghökkentő dolgokra, és tényleg nem is nagyon voltak, viszont fantasztikus 8
napot töltöttünk ott. A thai barátom, mintha csak egész életében ezt csinálta
volna, profi módon gondoskodott arról, hogy mindent lássunk, amit látni
érdemes, és mindent kipróbáljunk, amit csak lehet. Be volt táblázva minden
napunk jobbnál jobb programokkal, és nekünk nem is nagyon kellett gondolkoznunk
azon, hogy akkor mi legyen a következő lépés, mert ő mindent pontosan
megtervezett.
Először is felvett minket a reptéren, és
kocsival leutaztunk Pattaya Beach-re, ami egy tengerparti buihely. Napközben
mindenki megy a partra, napozni meg fürdeni, este meg le az utcára, ahol
egymást érik az éttermek, bárok, és szórakozóhelyek. Két napot töltöttünk itt,
fürödtünk a tengerben, áthajókáztunk egy kis szigetre, hogy ott is fürödjünk a
tengerben, ettünk mindenféle thai kaját kis utcai büfékben, ittunk friss
kókuszvizet fiatal kókuszdiókból, voltunk egy autentikus thai étteremben, ahol
a vacsora mellé zenés táncos előadás is járt, élveztük a gyönyörű kilátást a
gyönyörű hotel szobánkból, és belevetettük magunkat az éjszakába, hogy
megnézzünk egy Ping Pong Show-t, ami egy jellegzetes thai show, arról, hogy
egyes thai lányoknak milyen szuper képességeik vannak J
A harmadik napon visszakocsikáztunk
Bankokba, de út közben megálltunk pár helyen. Először a „mango sticky rice”
fellegvárában, hogy megkóstoljuk ezt a csodálatos thai édességet, ami rizs és
friss mangó, édes kókusztejjel leöntve. Hát érdemes volt arra kanyarodni, mert
ilyen finom édességet még tán nem is ettem. Azóta is gyakran gondolok rá.
Legszebb álmaimban jön elő, és olyankor mosolyogva ébredek fel reggel. :D
Következő állomásunk egy szép tengerpart volt, ahol sétálgattunk kicsit
fel-alá, mígnem megláttunk egy bicikli kölcsönzőt, ahol a sok hétköznapi
bicikli között, ott volt ő: a három személyes tandem!!! Úgy gondoltuk, hogy nem
élhetjük le az életünket anélkül, hogy ezt ki ne próbálnánk, szóval kibéreltük
egy órára és ezzel tekertünk tovább. Nagyon jó volt, rengeteget nevettünk!
Próbáljátok ki! Fejleszti a csapat munkát, és erősíti a rekeszizmokat! Harmadik
megállónk egy nagy halpiac volt, ahol rengeteg halat és tengeri herkentyűt
láttunk… jégen tárolva, bezacskózva, kilapítva, kiszárítva, kiterítve, hurkapálcikára
fűzve, stb… „Van rákleves, rákragu, ráksaláta, rák sültkrumplival, rákburger,
rákos szendvics…” Hjajjj, imádok filmekből idézgetni J Sőt az a legjobb, amikor filmekben, más filmekből, film
klasszikusokból idéznek. Az egyik kedvencem a Dumb és Dumberből, mikor azon a
partin nézik a csajt, és az egyik azt mondja a másiknak: „Hát az ő máját én is
szívesen megenném” Háhááá, mekkora poén! :D
Szóval megérkeztünk Bankokba. Megint tök
jó hotelt sikerült találnunk, szép volt és modern, a tetején egy medencével,
ahonnan be lehetett látni a környéket. A következő pár napban pedig megnéztük a
Királyi Palotát, voltunk templom fesztiválon, az „úszó piacon”, koktélozni egy
nagyon elegáns bárban valami felhőkarcoló tetején, kaptunk tradicionális thai
masszást, elmentünk esti csónak túrára, hogy megnézzük a tűzbogarakat, amik
gyönyörűen világítanak sötétben a víz fölött, voltunk krokodilfarmon, utaztunk
elefántháton, és simogattunk tigrist is. J
Utolsó esténken épp egy hotelnek a
bárjában iszogattunk, és ha jól emlékszem vártunk valakire, vagy valamire, hogy
aztán átmehessünk egy másik menő bárba. De Szabi barátnőmmel már annyira
kimerültünk a sok programtól, hogy inkább csak haza akartunk volna menni a mi
hotelünkbe, felmenni a tetőre, belógatni a lábunkat a medencébe, és csak
kettesben dumálgatni. De nem akartuk megbántani thai barátainkat az igazsággal,
így sajnos más módszerekhez kellett folyamodnunk. Szerencsére könnyen tudtunk
tervet szőni társaságban is, mert ugye csak magyarul kellett megbeszélnünk,
hogy mi legyen. És úgy is lett: Szabi hirtelen „nem érezte jól magát” és kiment
a mosdóba. Én egy kicsit később utána mentem „megnézni, hogy jól van e”. A
hotel lobby-jának szép nagy mosdója volt, eltöltöttünk ott egy 15-20 percet,
hogy hatásos legyen a sztori, és halálra röhögtük magunkat, miközben Szabinak
olyan külsőt próbáltunk kölcsönözi, ami azt sugallja, hogy: már csak hányni jár
belé a lélek, ezért sürgősen haza kell mennünk. Le kellett nyugtatni magunkat,
mielőtt kimentünk a mosdóból, nehogy elröhögjük és elrontsuk az egészet. Aztán
kint is próbáltunk minél kevesebbet beszélni, és szigorúan kerülni az egymással
való szemkontaktust. A terv tökéletesen sikerült, nemsokára már a mi tetőnkön
ittuk a koktélokat, és lélekben készültünk a másnapi hazautazásra.
Nekem ugye még vissza kellett mennem
Indiába, de már nem terveztem ott semmi különöset. Csak a reptéren akartam
üldögélni és pihenni a hazamenő gépem indulásáig. Persze ez se úgy jött össze,
ahogy képzeltem! Amikor megérkeztem Mumbaiba, levettem a bőröndömet a
futószalagról, és mentem volna arra, amerre az „induló gépek” tábla mutatja az
utat… csakhogy sehol nem volt ilyen tábla. Kicsi repülőtér volt ez, nem is
értettem, hol vesztettem el a fonalat. Kimentem az utcára és megkérdeztem
valakit, hogy honnan indulnak a gépek, az meg elmutatott jobbra, hogy menjek el
arra, majd ott lesz egy lift és azzal menjek fel egy emeletet. De mondom, az
utcán voltam. Milyen liftről, milyen emeletről beszél ez itt nekem? Viszont
jobb tervem nem volt, és amúgy is csak jobbra lehetett menni, úgyhogy arra
vettem az irányt. De az út, ami elém tárult, a legkietlenebb és vészjóslóbb
sikátornak nézett ki, amit csak el tudtok képzelni. Sehol egy ember rajtam
kívül. Hová tűnt mindenki? Egyedül ültem a gépen, vagy mi? Azt gondoltam, hogy
nem lehet igaz, hogy túlélem ezt az egészet, egy karnyújtás választ el
otthontól, és akkor egy ilyen sikátorban kell végeznem. De mit volt mit tenni,
nekiindultam. Húztam a bőröndömet, vártam mikor látok már valami fényt a
sikátor végén, és mindig mikor elhaladtam egy ott álldogáló gyanús alak
mellett, felgyorsítottam a lépteimet, hogyha véletlenül megszólítanak, akkor ne
legyen olyan levágós, hogy miért kezdek el pont akkor futni. Végre kiértem a
fényre és ott volt egy csúnya kis elhagyatottnak tűnő épület. Mint mikor
vonattal megyek szökő évente egyszer valahova, és vannak olyan megállók, ahol
van egy-egy szellemjárta bakterház. „Mit keres az ott a semmi közepén?” Na pont
így voltam ezzel most is. De azért bementem. Más se volt ott, csak egy lift.
Úgy nézett ki, mint a 60 éves panelházak liftjei általában. Annyira nem illet
ez az egész a képbe. Na mindegy, felmentem egy emeletet és tényleg egy utcán
találtam magam. Szerencsére ott volt a bejárat a reptérre meg minden, de amikor
be akartam menni, fegyveres őrök megállítottak és kérdezték, hogy: „hova-hova?”
Én meg mutattam a repjegyem, hogy csak be szeretnék menni a terminálba várni a
gépemet. Ők meg mondták, hogy majd csak 2 órával az indulás előtt engedhetnek
be. Hirtelen körbenéztem, hogy hol vagyok, és megállapítottam, hogy valami
zsákutca szerűben… az emeleten… a lényeg, hogy kint az utcán, és ahogy ez
reptereknél lenni szokott, távol mindentől… se wc, se kaja, se víz, semmi sincs
a közelben. És még 7 órám van, amíg beengedhetnek a terminálba. Itt fogok
meghalni! Láttam valami büfét a reptér épületének oldalában, de nálam nem volt
pénz, csak bankkártya, azt meg ilyen kis lebujban nem fogadnak el… meg oda sem
adnám… Körülöttem ült még egy pár indiai család. A földön. Csomagjaikkal maguk
mellett. Cseppet sem nyugtatott meg a dolog… Ugye wifiről nem is álmodhattam, a
telefonomat meg még nem próbáltam ki, hogy működik e, úgyhogy volt egy kis
reményem. Írtam sms-t az indiai barátomnak, hogyha nem jön értem, akkor itt
fogok kiszáradni és elporladni az utcán. Az üzenet szerencsére elment, és hála
istennek jött is válasz, hogy azonnal értem jön! Jeeeeee, megmenekültem! :D Egy
órán belül meg is érkezett, és én nagyon boldog voltam, hogy megmentette az
életem J Elmentünk
vacsorázni meg elütni az időt egy étterembe, aztán időben visszavitt a
reptérre, ahol végre bemehettem, leülhettem és ráhangolódhattam a hazaútra. Ó,
mennyi fantasztikus emléket viszek magammal, mennyi élményt J
Szégyellem is magam, hogy elhanyagoltam
az írást, pedig lett volna miről…. de mindent be fogok pótolni! Túlcsordul az
agyam mindenféle emlékkel, véleménnyel meg észrevétellel, amiket most meg fogok
osztani a világgal….
Szívesen! :D
A hetedik szerződésemnél járok és mióta
nem írtam, azóta serverből assistant bartender lettem, dolgoztam még két másik
Disney hajón, úgyhogy eljutottam Alaszkába, Mexikóba, Kanadába, Jamaikába, a
Nagy Kajmán szigetekre, San Diegóba, St Thomasra, St Martinra, Columbiába, és áthajóztam
a Panama csatornán. A hajós utazásokon kívül voltam még háromszor Balin, voltam
Indiában, Thaiföldön, Párizsban és Rómában. Vettem egy lakást otthon, magamra
tetováltattam az életem szerelmét, kijött rajtam egy-két nyavalya, amik addig
sose, bár azt is el tudom képzelni, hogy előttem nem is léteztek… volt még egy
pár kisebb nagyobb koppanásom, csalódásom, de még mindig élek és többé kevésbé
virulok is J Most
hirtelen ennyi jut eszembe, na de menjünk is bele a részletekbe!
Azon gondolkodom, hogy mi volt Baliról az
első benyomásom akkor, 2 és fél évvel ezelőtt… de hogy őszinte legyek, Bali
nekem sosem volt ilyen álomdesztináció. Most meg azon gondolkodom, hogy a
desztináció vajon értelmes szó-e vagy csak én magyarosítottam így hirtelen
felindulásból… mivel a Word is aláhúzta, lehet, hogy csak én találtam ki… pedig
rémlik mintha régen a suliban ilyen turizmusos-utazásos-akármilyen órán így
emlegettük volna az utazási célpontot… vagy emlegették azok, akik lélekben is
ott voltak, nem csak testben… mint én…
Sajnos ez a rossz szokásom, az
„elkalandozás” még mai napig is megmaradt. Ha az adott téma nem csigáz fel
100%-osan, de minimum 85%-osan, akkor hajlamos vagyok elkalandozni, legyen szó
tanóráról, megbeszélésről, továbbképzésről, akármilyen labdajátékról a tévében,
de akár egy baráti beszélgetésről is. Uhhhh most kiadtam magam!!! Nade azért a
legjobb barátaimnak, nem kell mitől tartaniuk, mert az ő sztorijaik legalább
95%-osan felcsigáznak :D Ezzel szemben egy pár tantárgynak a suliban esélye sem
volt. Safety training? Szintén esélytelen! Max azért tudok majdnem mindent,
mert 500 ezerszer hallottam már ugyanazt, és így akarva akaratlanul is rám
ragadt. USPH class? Esélytelen! Szuper hősös filmek? Nem! Bob Dylan életéről
szóló film? Nagyon nem! Foci meccs? Úristen de nem!!!! Ha az egész világ sorsa
attól függne, hogy én oda tudok e figyelni egész végig egy focimeccsre, akkor
sajnos rossz hírem van. Én próbálom, tényleg próbálom magam megerőszakolni és
odafigyelni, de nem megy! Valahogy így szokott zajlani a dolog a fejemben: Najó
ez most egy nagyon fontos meccs, mindenki nézi és izgul, én is nézni fogom….
jól van, már nézem is, nézem, néééééézem, oké, fut, nála van a labda, átpasszolja
egy másiknak, jajj de az ellenkező csapat elveszi tőle….hmmm, milyen szép zöld
színű pólója van a másik csapatnak… nem hiába a zöld a kedvenc színem… régen a
sárga volt…. a fű is milyen szép zöld ott a pályán…. vajon hogy csinálják, h
ilyen szép egyenletes legyen?.... nálunk foltos és tele van kákicsokkal….
kákics…. na ezt a szót honnan vettem?.... de így hívják, nem?... a nyuszi
kákicsot eszik…. legalábbis úgy tudom…. de rég volt már húsvéti nyuszim… olyan
jó selymes a szőrük… úgy megsimogatnék most egyet… hogy is van az a nyuszis dal?...
„Hová mész te kisnyulacska? Ingyom bingyom tá……GÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!! ….micsoda????
gól???? hát erről lemaradtam. basszus!!!
Szóval én Balira akkor először csak a
srácért mentem, nem azért, hogy felfedezzem magát a szigetet. (Szerencsére azóta
már vagy hatszor felfedeztem az egészet. Töviről-hegyire J)De emlékszem, hogy a helyi ételekbe első ízlésre beleszerettem.
Annyira ízlett minden és annyira tetszettek ezek a kis helyi éttermek, hogy
tudtam, én ide még vissza fogok térni, mert az ízlelőbimbóim nem érik be
ennyivel. Az itteni kaják és étkezési szokások teljesen másmilyenek, mint otthon.
Pl otthon mindig van a főfogás meg hozzá a köret. Itt viszont úgy mondanám,
hogy a rizs a főfogás és mellé van egy csomó féle kis köretke, pl apróra vágott
hús vagy hal, csirke belsőségek, párolt zöldségek, leves, főtt tojás, sült
tészta, tofu,felismerhetetlen dolgok, stb. Ja és minden eleve apró, szóval
késre nincs is szükség, ezért már egyáltalán nem találom furcsának, hogy ők
csak villát és kanalat használnak az evéshez. Szóval az étkezés mindig úgy néz
ki, hogy teszel a tányérodra egy adag rizst, meglocsolod a levessel, mert ők a
levest nem úgy eszik mint mi, hogy az egy külön fogás, hanem csak ízt ad a
rizsnek… utána a sok kis köretből választasz amit akarsz, és jó étvágyat. De
minden annyira finom, annyira ízletes, és annyira más! Soha nem éreztem ezeket
a fűszereket azelőtt. Éttermekből pedig sokféle van, kicsitől a nagyig,
csórótól az elegánsig, helyváltoztatóstól az egy helyben maradósig. De most
beszéljünk a kis csórókról, mert ez az igazi Bali stílus és engem ezek fogtak
meg annyira. A legtöbb úgy néz ki, mint mondjuk egy garázs, aminek nyitva van
az ajtaja és akkor vannak bent asztalok meg székek, de valahol ilyen alacsony
asztalok vannak és a földön kell ülni. Asztalokon és székeken kívül más nem is
nagyon van, max egy tv a sarokban, ahol a helyi „rendkívül igényes”
szappanopera megy háttérzajként. Ja és ez a szappanopera megy amúgy mindenhol
máshol is, ahol összefutottam tv-vel, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy ugyanaz
az egy rész állandóan, sőt mondok jobbat: ugyanaz az egy jelent :D Na de ennyit
a szappanoperáról és a színvonaláról… Szóval az egész étterem nagyon egyszerű,
inkább szegényes, egyedül rá se jöttem volna, hogy ezek éttermek, inkább valami
raktárszerűségek vagy épülő üzletek, ahol az éppen dolgozó munkásemberek
leültek egy kicsit megpihenni és megenni egy tál ételt. Ja és, hogy az egész
még egyszerűbb legyen, minden ilyen kis helyen csak egy féle ételt készítenek
és árulnak (kivéve a büfé stílusú helyeken). Úgyhogy csak odamész, kérsz egy
adagot, kb 1 percen belül megkapod, attól függ milyen sok a vendég, mert
egy-két felkapottabb hely tud ám nagyon forgalmas is lenni, aztán megeszed, nem
ülsz ott még órákig, hanem mész a dolgodra. Na és van ezeknél a kis lebujoknál
egy fokkal csóróbb kajálási lehetőség is, mikor van egy kis talicska szerű
kocsi, felszerelve mindennel, ami az adott kajához kell, amit a talicskás ember
árul, és akkor eltolja valahova, leáll vele, az emberek meg jönnek, vesznek,
esznek, vagy pedig folyamatosan tolja az úton, házak között, dombon fel, dombon
le, be a sűrűjébe, ki a sűrűjéből, közbe csönget a kis kolompjával, és ha
valaki leinti, hogy enne, megáll, ad neki, és megy tovább. Zseniális, én mondom
zseniális! A büfé stílus meg pont az, amit mondtam, hogy kivan rakva kb 30 féle
étel, külön tálakba, odamész, kapsz egy tányér rizst, aztán veszel magadnak a
különböző tálakból, azt amit akarsz, a végén a kasszás ránéz és rámond egy
árat, annak megfelelően, h mennyi különböző ételt és miket választottál, azt
mehetsz enni. Én pl a rizsemet meglocsolom valami levessel, teszek rá egy
csirkemájat, egy pálcikára húzott hosszú, tekervényes csirke-gyomor darabot,
szárított kókuszreszeléket, édes kukoricát tojással és lisztel összekeverve és
úgy kisütve, meg szárított hús reszeléket, és néha valami zöldséget. Nyami!! Amúgy
a leghíresebb étel a „szopós malac”. Ez igazából nem kis malac, az az aranyos,
hanem inkább fiatal felnőtt… Egy ártatlan bébi malacból nem lenne szívem enni… nem,
még akkor sem ha igazán ropogós! Szóval ha elmész egy malacos helyre, malacot
enni, akkor kapsz egy adag rizst, egy kis tálka levest, és vagy 8 féle különböző
pici malac részt a tányérodra. Mind más ízű, más formájú, és máshogy van
elkészítve. Pl mindig kapsz egy kis színtiszta húst, ropogós bőrt, valami hurka
szerű darabot, valami extra könnyű csipszre emlékeztető „fogalmam sincs mi
lehet az” darabot, valami hínárnak kinéző zöldségfélét, valami másféle husit
ami hurkapálcikára van tűzve, stb… Ez a remekmű minden kajával szemben
támasztott elvárásomnak tökéletesen megfelel, sőt minden képzeletemet
felülmúlja, és könny gyűlik a szemembe, amint a számba teszem az első villára
húzott falatot. Félreértés ne essék, én imádom a magyar kajákat, meg az európai
kajákat, főleg amiket anyukám főz, mert ő a legjobb szakács a földön, csak
miután megtapasztaltam ezt a másfajta étel élményt, kicsit úgy éreztem, hogy ez
mindig is hiányzott az életemből és hogy az ízlésem kiteljesedett, most már
boldogan halok meg :D
A házakra se tudok jobb jelzőt mondani,
mint azt hogy egyszerűek. És itt inkább a berendezésre gondolok. Láttam
kívülről-belülről sok házat, lakást, szobát, udvart, verandát, stb. de egyikben
sem volt több bútor, használati tárgy, vagy akármi más, mint amennyi
feltétlenül szükséges. A legtöbb helyen se asztal, se szék, semmiféle kacat...
Persze azért van kanapé vagy székek, csak úgy külön ebédlőasztalt, székekkel,
mint amilyen szerintem otthon mindenkinél akad, na olyat sehol sem láttam.
Balin ott esznek az emberek, ahol az éhség éppen éri őket. Minek ide asztal? :D
Ilyen nagy műanyag falióra az mindenhol van, az agyon menő, meg családi fotók a
falon. Tv-je szintén mindenkinek van, és ami nekem vicces, hogy mindenhol ezek
a bazi nagy hifi tornyok, amik nálunk kb 10 éve kimentek a divatból. Szerintem
otthon már nem is lehet kapni őket :D Meg ruhás szekrényük se olyan sok van,
vagy legalábbis kicsik, mivel nekik nem kell olyan sok ruha, mint nekünk. Balin
állandóan meleg van, szóval nincs szükség meleg holmira. Ami tök érdekes, hogy
amikor motorral mennek valahova, akkor viszont a nagy meleg ellenére, magukra
vesznek mindent! Hosszú gatya, pulóver, zokni a papucs alá, sőt még kesztyű is.
Így védekeznek a nap ellen, hogy még véletlenül se fogja meg őket. Ők a világos
bőrt tartják szépnek, nem a napbarnítottat.
A tradícionális balisi házban a wc/fürdő
és a konyha nem lehetnek a házon belül, szóval van külön kintről nyíló konyha,
meg wc/fürdő. De a modernebb házakban ez már mindegy. Viszont a legtöbb házban,
legyen az régi módi, vagy új, a wc az egy lyuk a földön. Na nem egy alaktalan
gödör, amit utána be kell ásni, mint ahogy a macskák csinálják, hanem egy ilyen
porcelánból készült „rendes fürdőszoba tartozék”, ami úgy néz ki, hogy két
talpnyom között van egy lyuk. Láttam már ilyet, barbárabb vidékeken, konkrétan
országút melletti kihalt parkolókban,ahol a madár se jár… kb 20 évvel ezelőtt.
De emlékszem már akkoris inkább villantottam az arra járó autósoknak, minthogy
én egy ilyen fajta nyilvános wc-be betegyem a lábam. Amúgy rá van kötve a
csatornára, szóval miután elvégezted a dolgod, csak le kell önteni vízzel, és
lemegy a dolog…
Na én nem sokszor lepődök meg dolgokon,
nehéz is akármivel kizökkenteni a kis nyugis világomból, de amikor először
szembesültem ezzel a fajta wc-vel egy normális házban, a szobából nyíló
fürdőszobában!!! Na attól rendesen kigúvadtak a szemeim! Megkérdeztem, hogy
használhatom-e a wc-t, mondták persze, ott van. Én meg mit sem sejtve,
dalolászva benyitottam, de az elém táruló látványtól „szó bennszakadt, hang
fennakadt, lehelet megszegett”, máris elmúlt a pisilhetnékem. Egy icike-picike
kicsempézett helység, az egyik sarokban ez a rémség, közvetlenül mellette pedig
egy kicsi, de magas kőmedence szerűség (???), szintén kicsempézve. Az összes
csempe babakék volt, meg ez a porcelán lyukizé is babakék lehetett szebb napjain…
és én nem azt mondom, hogy az festette barnára, amire ilyenkor logikusan
mindenki gondolna, de hát az idő vasfoga na! Legyünk pozitívak! Végül pisiltem,
de a sztori lezárásaként legyen elég annyi, hogy az mindenhova ment, csak a
lyukba nem.
Azóta megszoktam a dolgot, nem mintha
lett volna más választásom, itt még a bevásárló központokban is, meg minden
nyilvános helyen ilyen a wc. De pár ember kezdi lecserélni az övét angol wc-re,
meg a túristás helyeken is természetesen normális wc-k vannak. Ja és mint
később kiderült, a kőmedence pedig a helyi zuhanyzó. Mindig tele van vízzel, és
van hozzá egy ilyen speckós merőkanál szerűség, amivel csak kimered a vizet és
szépen magadra öntöd. Ezt a mozdulatot annyiszor ismétled meg, ahányszor
szükséges, hogy kellően vizes legyél, aztán jól átdörzsölöd magad szappannal,
és jöhet újra az öntögetés. Meleg víz, mondanom sem kell nincsen, de mivel
Balin mindig nagyon meleg van, a víz nem jéghideg. Be kell valljam, egy-két
forróbb napon, Úgy a 20. merőkanál/20. sikítás után, még jól is esik ez a
brutális felfrissülés.
Balin mindenki robogóval közlekedik
mindenhova. Persze a legtöbb családnak van autója is, de a robogó a fő
közlekedési eszköz. Akkor is robogóval mennek, ha egy 5 perces gyalog távot
kéne megtenniük. És ez minden bizonnyal azért van így, mert egy szál járda nem
sok, annyit sem láttam Balin sehol. A turistás részen elvileg van járda,
mondjuk nem valami széles, 2 ember se fér el rajta egymás mellett, de a
helyieknek a járda nem igazán mond semmit, úgyhogy nem hagyják szabadon.
Ráparkolnak, meg ott üldögélek, bandáznak, stb. Sőt gyalogos ember annyira
nincs, hogy gyalogos átkelőt is kb 2-3 helyen láttam csak, nagy
bevásárlóközpontoknál. És az is úgy működik, hogy magától sose vált zöldre,
csak akkor ha megnyomod a gombot, mert át szeretnél kelni, és akkor van rá kb
10 másodperced. De az autóknak hiába váltott pirosra a lámpa, ők így sem nem
állnak meg, csak akkor, ha rendesen lelépsz eléjük. Amúgy ezt ők nem
bunkóságból csinálják, csak nekik így a természetes. Ha egy autó/motor lefékez
és átenged, mielőtt te drasztikusan kiugranál elé, akkor az tuti, hogy európai
sofőr. Turista. Nem ismeri a rendszert :D
Na és mivel se gyaloglás, se
tömegközlekedés nincs, ezért mindig írtó nagy a forgalom, így aki teheti, nem
autóba száll, csak motorral megy, mert azzal lehet cikázni, előzgetni. Rengeteg
3-4 fős családot lehet látni egy robogón. Először nagyon fura volt a látvány,
de most már megszoktam. Általában úgy néz ez ki, hogy apuka vezet, mögötte
anyuka, kettőjük közé préselve egy gyerek, másik gyerek meg áll ott elől, ahova
apuka a lábát rakja, és kapaszkodik a kormányba. Vagy sokszor látok gyerekeket
hazamenni a suliból, azok négyen simán rápréselődnek az ülésre, szépen egymás
mögé. Na és mivel a mocival könnyen lehet cikázni, ezért a Balinéz ifjú, erejük
teljében lévő srácoknak olyan nincs, hogy ne lehetne előrébb furakodni. Akár
áll a sor, akár halad. Mivel az én bikám is ereje teljében van, sőt ő még egy
cross motorral is „több”, mint a többiek, így mi mindig a sor elején kell, hogy
legyünk. És nekünk nincs semmilyen akadály. Akár patak van az út mellett, akár
feltúrt föld, épülő út feltört betondarabjai, nekünk semmi nem állhat az
utunkba…. Ezek a férfiak…..
Na várjuk csak. Én most itt nem úti
könyvet akarok írni. Pedig írhatnék azt is, mert millió dolog van, ami Balival
kapcsolatban eszembe jut. A miénktől teljesen eltérő vallás, kultúra és életmód
miatt, sorolhatnám itt órákig a furábbnál furább dolgokat és hókusz-pókuszokat,
de nem fogom. Majd szépen sorjában J
A lényeg, hogy amikor először jártam
Balin, már akkor is nagyon megfogott, de amióta a mostani Balinéz barátommal
vagyok együtt, azóta Bali egyre izgibb J
Hjajjj minden megváltozott... a rossz irányba... az egész ezzel a hülyegyerekkel kezdődött...
Nagyon gondosan kihagytam eddig az ilyen pasis sztorikat a hajónaplómból (pedig van bőven), de emellett sajnos már nem mehetek el szó nélkül, mert az olyan lenne, mintha Lil Waynet, vagy a Nutellát, vagy a cuki kis zöld békákat a kis piros lábaikkal nem említeném meg a kedvenceim között... Más szóval ez a sztori sorsfordító, és gyökeresen megváltoztatta a képemet a világról, az emberekről, és sok más dologról (sajnos nem a jó irányba... de talán hosszútávon majd jobb lesz nekem így).
Szóval megpróbálom röviden, tömören, érzelemmentesen, kívülről nézve leírni a dolgokat. Ha nagyon belemerülök, annak még mindig sírás a vége... A sírás nem is jó szó, nem is elég kifejező arra amit én ilyenkor összehozok...
Kb 2 hónapja lehettem a hajón, mikor ez a srác visszajött vakációról, és egyből elkezdett ostromolni... na nekem ez olyan mindennapos volt, és már két hónap alatt úgy megszoktam a srácok csajozós rutinját, h semmi figyelmet nem szenteltem neki, egy volt a sok közül... de aztán előállt valami eredetivel, és minden bizonnyal valami fekete varázslatot is rám szórt, mert egyik pillanatról a másikra, megvakultam, megsüketültem, megnémultam, és nem létezett semmi és senki más csak ő. Úgy követtem őt mint valami istent. Annyira oda voltam ezért a srácért, minden porcikájáért, h ilyet még a világ nem látott. És a legszebb az egészben, h fogalmam sincs, h miért, mert ő nem igazán adott rá okot. (Vagy talán pont ezért... hisz a lányok a rossz fiúkra buknak, nem?) Szóval ő nem volt igazán kedves, rendes, odaadó, segítőkész, figyelmes... semmi sem. De azért rendesen együtt voltunk, szépen lassan mindenki megtudta meg elkönyvelte, h mi egy pár vagyunk.... szívek százait törtem össze mikor először megjelentünk egy nagyobb tömegben kézen fogva, de én olyan boldognak hittem magam, h nem érdekelt semmi más, csak h foghatom ennek a szemét kis §@!!.#,&:Ä~<!°/%!@- nak a kezét.
Úristeeeeen!!! Aki ismer, (az mondjuk már tudja a sztorit :) ) az tudja, h normális esetben (amikor nem ül rajtam gonosz átok) én nem viselkedek így és nincsenek ilyen nyálas, romantikus, rózsaszín megnyilvánulásaim sem. Szarkasztikus vagyok, a komoly dolgokat is elpoénkodom, és valószínűleg a halálos ágyamon is a Shrek-bő fogom idézni azt a kedvenc poénomat hogy: "Remélem valaki haldoklik!!! ... Haldokloooooooooooom"
Azért had jegyezzem meg, h én már pár hét együtt levés után megkérdeztem tőle, h ezt ő most mennyire gondolja komolyan (most ne lepődjetek meg, a hajón olyan dolgok vannak, amit ti álmotokban se képzelnétek, szóval ez egy normális kérdésnek számít... nem ilyen "házzasságos" kérdésnek, hanem ilyen "a hajón kívül is együtt vagyunk, vagy azért azt nem" kérdésnek), mert h én nem akarom nagyon pazarolni a drága időmet...
Szóval oké, akkor rendesen együtt vagyunk, összeegyeztetjük a szerződéseinket, majd meglátogatjuk egymást vakációban, stb, "elindulunk az úton", normálisan, ahogy azt kell.
Az első vakáció nagyon hamar eljött, így tök hihető volt a sztori, h még korai lenne egymást meglátogatni... majd legközelebb!
Aztán jött a 2. szerződés, amikor is jött az első sokk: nagyon hihetőnek tűnő, bár rejtélyes forrásból érkezett a figyelmeztetés, h bizony ennek a srácnak komoly kapcsolata van otthon, és már tervben is van az esküvő. Nahát jött a számonkérés, meg a balhé, a sírás, a mentegetőzés, a kamu sztorik, a sok hazugság, a világvége hangulat, az ígérgetés, még több sírás, depresszió, de végül arra jutottam, h bizonyíték híján, nem bűnös. Vagy bűnös, de nem lehet elítélni. És én innentől kezdve folyamatosan bizonyítékok után kutattam... Bele is ütköztem jó párba, de egyik sem volt egyértelmű. Mindent kimagyarázott. És most erre nyugodtan mondhatjátok, h ennek is bőven elégnek kellett volna lenni ahhoz, h megelégeljem és szakítsak vele, de azért aki ezt mondja, annak, bocsi, de kívánom ezt a szituációt, mert kíváncsi vagyok, h hogy élné meg. Amikor halálosan szerelmes vagy valakibe, az utolsó fűszálba is kapaszkodsz, h ne legyenek igazak a rossz hírek és csak félreértés vagy félreértések sorozata legyen az egész. Nyilván, ha benne vagy egy kapcsolatban, ahonnan inkább már a kiutat keresed, bármilyen kis apróságért simán ki lehet adni a másik útját, meg se hallgatva a magyarázatot, mert örülsz, h nem kell tovább filóznod, h most mi legyen. De amikor foggal körömmel ragaszkodsz valakihez, akkor 100%-os bizonyítékra van szükséged ahhoz, h lépjél valamit, és még akkor is ezerszer meggondolod, hogy mit. És jajjjj erre annyi példát tudnék mondani! De most nem az a lényeg.
Szóval így telt a 2. szerződésem, sok veszekedéssel, rengeteg sírással, eltávolodással, majd nagy összeborulással, stb... Igazából végig tudtam, h valamit titkol előlem, de álmomban sem gondoltam volna, h ennyire durva lesz majd az igazság. És akkor jöttek ilyen enyhítő körülmények, h az összes barátja milyen jófej velem, mennyire örülnek, h mi együtt vagyunk, állandóan hajtogatják a leendő esküvőnket... Nameg az én barátomat sose látta senki hazatelefonálni, vagy sms-ezni, vagy pl Facebookon... Namindegy, én végig arra hajtottam, ha ebben a vakációban elmehetek hozzá Balira, akkor nincs mitől félnem, akkor nem igaz a pletyka, és majd boldogan élünk együtt, míg meg nem halunk.
Hát elmentem Balira. A sztori miszerint még nem akar bemutatni a családjának, mert nagyon nem örülnek, h Európai barátnője van, nem pedig helyi lány, hihető volt. Szóval azt egyáltalán nem is forszíroztam, így is találkoztam elég barátjával, meg unokatestvérével... tíz napig sülve-főve együtt voltunk... szóval már megint csak nem tudtam semmi "rosszat" mondani. Persze itt is történtek gyanús dolgok, de semmi sorsdöntő. Meg is ígérte, h amikor majd jövünk a következő vakációban, akkor majd minden sokkal jobb lesz, majd több időre jövök, meg majd náluk fogunk lakni, blablabla...
Ezek után már otthon voltam pár napja, mikor beszélgettem az egyik barátommal a hajóról, aki mindig is óvva intett az indonéziaiaktól, és akkor beszéltünk ugye az utazásomról is, és megkérdezte, h akkor most már minden rendben van köztünk, én meg mondom "Igen, de még mindig úgy érzem, h valamit titkol előttem", ő meg erre viccesen, h "Feleség, gyerekek?", én meg, h "Neeeeeem, ne viccelj már, most jöttem haza Baliról", és ekkor jött végre a sorsdöntő bizonyíték... azt válaszolta, h "Ne haragudj, de komolyan mondom. Ezt nemrég találtam. nem tudtam hogy mondjam el. nézd meg és aztán te döntsd el, h mihez kezdesz vele" és átküldött egy linket egy Facebook profilról. Én persze nem tudtam megnyitni, mert le voltam tiltva, de megnyitottam máshonnan, és ott volt. A Facebook profilja. A profilképén egy másik lánnyal. Félreérthetetlen. Kimagyarázhatatlan. Valami rosszra mindvégig számítottam, de nem erre. Ez túl sok. Hideg zuhany. A legnagyobb pofon, amit valaha kaptam. A legfájdalmasabb, szívfacsaróbb érzés, amit valaha éreztem. Hirtelen lepergett a szemem előtt az egész közös történetünk. A jelek, a fura kis beszólások, az elharapott mondatok, az értelmetlen dolgok, mind értelmet nyertek, összeállt az egész kép. Az elmúlt egy évem egy nagy hazugság volt. Mindenki hazudott körülöttem. Senkibe nem szorult annyi emberség, h leállítsa ezt a borzalmat. EZT AZ ÁRULÁST!!!!!
Hogy tehet valaki ilyet egy másik emberrel? Sőt két másik emberrel? Látta, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire komolyan gondolom az egészet. Látta, hogy miután hallottam a pletykát, mennyire kiborultam és könyörögtem neki, hogy mondja el az igazat, hogy ne játsszon az érzéseimmel. És azt is látta, hogy a barátnője otthon álladóan hosszú hónapokat vár rá, ő meg ahelyett hogy a munkából hazaérve vele lenne, hazudik neki, és titokban elhozza a másik barátnőjét egy másik földrészről nyaralni AZ Ő ORSZÁGUKBA. Abba az országba, ami az övék, ahol ők vannak együtt, az ő otthonuk!! Úristen!!!!!! Milyen ember csinál ilyet??????
Először nagyon sajnáltam a másik csajt is. De miután megtudta a teljes igazságot, és ahelyett hogy kidobta volna azt a szemét, aljas, kétszínű, önző, hazudós, hűtlen, gusztustalan pasiját, aki nem egy kis hibácskát vétett, hanem egy masszív hibasorozatot egy éven keresztül (és ki tudja, hogy még meddig folytatta volna, ha nem lepleződik le)... szóval ahelyett, hogy kidobta volna, nekem esett, hogy ÉN MIT TETTEM... Értitek... ÉN. HOGY ÉN MIT TETTEM.
Nem is érdekelte igazán az igazság, csak szitkozódott meg átkozódott az idióta. Az ilyennel mit lehet kezdeni? Még segíteni se lehet neki. Én hónapokig kutattam az igazságot és könyörögtem, hogy valaki mondja el, ennek meg csak úgy az ölébe hullik, és ki van akadva... Én azt értem, hogy az ember ilyenkor mindenkire mérges, meg mindenkit hibáztat, de azért álljon már meg a menet.... Van nekem elég gondom, és akkor még vele is kedves vagyok... VELE!!! A MÁSIK NŐVEL!!! Ő meg a torkomnak ugrik?? Na azt már nem!
És ilyen egyszerűen nyerte el a megtisztelő második helyet "AZ EMBEREK, AKIK VALAMILYEN OKBÓL KIFOLYÓLAG NEM ÉRDEMLIK MEG, HOGY ÉLJENEK" című listámon.
Nyugodtan mondhatjátok, hogy gonosz vagyok a lista miatt. De nem vagyok. Még csak két ember van a listámon, úgyhogy nem vagyok!
Keserves hetek következtek az első sokk után. A "barátom" nem volt hajlandó beszélni velem, úgyhogy magyarázat, válasz, "bocsánat", vagy egy kérdés a hogylétem felől nélkül töltöttem a vakációm hátralevő részét. Az idő múlásával az egyre jobb helyett, egyre rosszabbul éreztem magam. Nem volt kedvem semmihez. Nem ettem, nem ittam és nem csináltam semmit, csak ültem egy helyben és azon gondolkoztam, hogy miért csinálta ezt velem.
Azt a legnehezebb feldolgozni, hogy az egész egy hazugság volt. Itt nem arról volt szó, hogy valami szép volt jó volt, de időközben elromlott, vagy elmúlt, hanem hogy nem is volt. Semmi se volt valódi. Neki csak egy játék volt. Nekem meg azóta is egy űr.
A következő szerződésről tényleg csak röviden, mert katasztrofálisra sikeredett...
Ugye együtt jöttünk vissza vakációról, mert a "párok" általában egyszerre jönnek mennek... Azok után, hogy ő megígérte a barátnőjének otthon, hogy semmi se lesz köztünk, természetesen minden volt... Bár nem voltunk már együtt hivatalosan, de sülve-főve együtt voltunk... Mielőtt ugye kiderült az igazság, nem volt egy minta pasi, na most az lett. Állandóan velem volt, ha nem volt velem, akkor felhívott, mindig segített, akkor is amikor nem kértem, csak jött magától... pont ahogy egy igazi társ. Szóval éreztem a törődést. Jó érzés volt. De már semmi sem volt ugyanaz. Tudtam, hogy mi lesz a vége. Ígért nekem fűt-fát, hogy engem szeret, de otthon ez meg az van, meg a családja így meg úgy gondolja, meg majd szakít a barátnőjével, de adjak neki időt, blablabla. Én már nem hittem el neki semmit, de nem tudtam eltaszítani magamtól. Mikor megpróbáltam, mindig valami "nagyobbal" jött. Borzasztó 4 hónap volt, borzasztó!!!!! Rengeteget sírtam és nagyon rossz hangulatom volt mindig. A főnökeim is tudták, hogy nagyon kivagyok...
Kérvényezni a szerződésed lerövidítését mindig hosszú idő, mármint a várakozás hosszú idő, és az esetek többségében vissza is utasítják a kérvényt. Amikor én 3 hónap ittlét után megkértem a főnökömet, hogy segítsen hazamenni, amilyen hamar csak lehet, mert ezt már nem bírom tovább, pár nap alatt lelevelezte nekem az egészet, és még vagy háromszor felhívott aznap, hogy biztos, hogy jól meggondoltam-e a döntésemet, mert innen nincs visszaút. És a végén még arról is én dönthettem, hogy 8 vagy 11 hét vakációt akarok.... Elég szar bőrben lehettem, hogy ilyen Very Important Person lettem hirtelen...
Akkor már kb két hete kerültem őt, és nem történt köztünk semmi érdemleges, de a végső búcsú tőle, olyan szívszaggatóra sikeredett, hogy a Titanic meg a Love Story meg az összes többi szerelmes film ami halállal vagy "soha többé nem látjuk egymást"-al végződik, az mind egy vígjáték a mi végső búcsúnkhoz képest. Úgy ki voltam utána, hogy azt hittem sose leszek képes abbahagyni a sírást és felkelni a földről...
Ez
az egész nyavaja úgy 4-5 héttel ezelőtt kezdődött... jött,
megfigyelt, kiszimatolta a gyengémet, becserkészett, megtámadott
és azóta se akar leszállni rólam... Szóval amikor éreztem, hogy
kezdek beteg lenni, egyből mentem az orvoshoz, aki adott is
mindenféle szép színes gyógyszert, torokra, meg orrfolyásra, meg
köptetőt köhögésre, és ezzel szélnek is eresztett. De úgy
esett e rém eset, hogy a helyzet csak napról napra rosszabb lett,
olyannyira, hogy már csak fuldokolni, könnybe lábadt szemmel
kiköhögni a lelkemet, és orrot fújni járt belém a lélek. Szóval
kb egy hét múlva visszamentem a dokihoz és kértem, hogy adjon
nekem egy szabad napot, mert haldokloooooom. Hát megtömött
mindenféle lónyugtatóval, de szabadnapot azt nem adott a szemét,
hanem visszaküldött dolgozni. Szóval vagy 5 különféle
gyógyszerrel - amit a nap 6 különböző időpontjában kell
bevenni – megpakolva, visszavonszoltam fáradt, elnyűtt,
bacilusokkal teli testemet a melóba és hősiesen helytálltam. Vagy
nem is tudom mennyire hősies 5 percenként félrevonulni orrot
fújni, meg köhögő szünetet kérni a beszélgetés közben, meg
piros orral, náthás hanggal, fejfájásól kábán helyt állni, de
hát amíg nincs lázam, addig nem vesznek komolyan. Hiába mondtam,
hogy én nem vagyok az a lázas típus, de láz nélkül is nagyon
jól tudok haldokolni, nem hatottam meg az orvost. Na mindegy, végül
is a kínlódásos, orrdugulás elhárítás érdekében ülve
alvásos, ezáltal igen keveset alvásos, lassú regenerálódásom
úgy ahogy végbe ment. A mindenféle nyavajám helyébe jött
egyetlen, új nyavaja, a torokfájás. De ez nem volt annyira
pusztító, szóval csak kúráltam magam forró mézes teával, meg
gyömbérrel, éltem tovább az életem, és vártam, hogy elmúljon,
de ma reggel ahogy felkeltem, és lenyeltem az első adag nyálamat,
azt hittem menten sírva fakadok, annyira fájt. Meg is vizsgáltam a
torkom a tükör előtt... megállapítottam, hogy akármit csinálok
fáj, ha nem csinálok semmi, akkor is fáj, és ha megnyomom a
szájpadlásomat a manduláim közelében, akkor könnybe lábad a
szemem, annyira fáj. Első utam a főnökömhöz vezetett, mert tőle
kell kérni beutalót, ha orvoshoz akarsz menni, nade az csak 3-tól
rendel, szóval elmentem reggelizni, de hát az ugye nem jött
össze... azért egy teát leerőltettem, aztán mentem dolgozni, de
hát akkoris fájt ha beszéltem, úgyhogy inkább annyira nem törtem
össze magam, csak ellődörögtem a deck-en. Aztán 3-kor lementem
az orvoshoz, másfél óra múlva sorra is kerültem, a doktornéni
nagyon kedves volt, még meg is kérdezte tőlem magyarul, hogy hogy
vagyok :D Belenézett a torkomba, felszisszent, mondta, hogy nagyon
csúnya, adott antibiotikumot, meg két -féle fájdalom csillapítót,
meg öblögetős fertőtlenítőt, és most lássatok csodát, kaptam
24 óra pihenést, sőt még azt is mondta, hogy holnap menjek
vissza, és ha ugyanennyire fáj, még ad egy szabad napot. Nahát!
Mikor tényleg beteg voltam és kértem, nem adtak, most meg igazából
semmi bajom, csak valami fájdalomcsillapítóért meg egy-két jó
tanácsért mentem, erre ilyen arany életem lett. Ki érti ezt?
Na
lényeg a lényeg, most van egy kis időm, úgyhogy elmesélem
nektek, hogy milyen is a világ legnagyszerűbb óceánjáró hajóján
dolgozni. Vagyis tagja lenni a világ legfantasztikusabb csapatának.
Ahol a többi dolgozóval együtt úgy élünk, mint egy nagy család,
ahol a vendégek értékelik, amit csinálsz, sőt nap mint nap
megköszönik neked személyesen, amit értük teszel.
Szóval
először is tudni kell, hogy nekünk itt nagyon szigorú szabályaink
vannak, ezért is van az, hogy mielőtt elkezdenél Disney-nek
dolgozni, részt kell venned egy 3 napos tréningen a Disney
Egyetemen. Oké ott még minden új, mindenki új, azt se tudod, hogy
pontosan mire vállalkoztál, hogy pontosan milyen az a hely ahova
mész, hogy pontosan mit kell majd ott csinálnod, mit várnak el
tőled, és akkor hallod ezeket a dolgokat, hogy hogyan kell a
vendéggel bánni, mik a fő sztenderdjeink, a vendég mit vár el
tőled, és hogy mi dolgozók milyen értékeket képviselünk.
Hallod, hogy milyen különleges helyre mész, hogy milyen fontos a
te munkád, hogyha a szabályokat megtanulod és betartod, akkor
minden rendben lesz, és hogy Disney mennyire más cég, mint
akármelyik más...
Aha
persze... ugye hallottunk már pár ilyet az életbe... hogy ez
milyen fontos, az milyen fontos, és ha ezt így csinálod akkor jó
lesz, ha ezt megtanulod, akkor milyen okos leszel, ha okos leszel jó
munkahelyed lesz, ha jó munkahelyed lesz gazdag leszel, blablabla...
de aztán felnősz és látod, hogy az egész csak hazugság, és
csak azért mondták mindezt neked az iskolában, meg itt, meg ott,
mert milyen jól hangzott, és biztonságban érezted magad tőle,
mikor egy-két percre elhitted hogy az majd tényleg úgy lesz....
Nade
aztán megérkezel leendő munkahelyedre, Disney-hez, és máris
érzed, hogy valami nem stimmel... mindenki barátságosan mosolyog
rád, látják, hogy új vagy, üdvözölnek a fedélzeten,
segítenek, nem hagynak egyedül. Aztán telnek a napok, a hetek,
közben volt már egy csomó tréninged, beálltál dolgozni, és
látod, hogy ezek a szabályok tényleg nagyon fontosak, és a régi
dolgozók tényleg betartják őket, és e szerint élnek és e
szerint bánnak a vendégekkel is, és látod, hogy a vendégek
boldogok és elégedettek. És Walt Disney egyszer azt mondta, hogy:
,,Te megálmodhatod, megalkothatod, megtervezheted, és megépítheted
a legcsodálatosabb helyet a földön... de emberekre van szükséged
ahhoz, hogy az álmodat valósággá váltsák.” És ugye mindenki
tudja, hogy ,,Disney makes the difference.” Ez úgy szépen
lefordítva kb azt jelenti, hogy Disney valamit máshogy csinál,
valamit tud, és az a valami működik, az a valami bevált. És ez a
valami a csapat, a Disney dolgozók. Mert ide tényleg olyan
embereket válogatnak össze, akik mindent megtesznek a vendégekért,
akik szívesen dolgoznak értük, akik képesek betartani a
szabályokat és azok szerint dolgozni. És ugye mi itt, főleg a
bárban nagyon sokat beszélgetünk a vendégekkel, van hogy
ugyanazzal az egy emberrel minden nap órákat. És tényleg
rengetegszer ámuldoznak, ódákat zengenek, hogy Disney mennyire jó,
mennyire csodálatos, mennyire más, és hogy mi dolgozók mennyire
fantasztikusak vagyunk, és kérdezik, hogy velünk itt ugye jól
bánnak a feletteseink, mert mi annyira jól bánunk velük,
vendégekkel, hogy mi a legjobbat érdemeljük, a cégtől, akinek
dolgozunk. És tényleg egy csomószor megköszönik nekünk, hogy
vagyunk, hogy értük dolgozunk, és hogy mennyire jól csináljuk
amit csinálunk. Gondolhatjátok, hogy ezt milyen jó hallani, és
milyen büszke vagyok ilyenkor magamra, meg a többiekre :)
És
velünk itt tényleg jól bánnak. Nem azt mondom, hogy kinyalják a
seggünket, vagy minden hú de szuper, de ahhoz képest, hogy ez egy
munkahely és mi „csak” dolgozók vagyunk, ahhoz képest le a
kalappal. Az is elképesztő, hogy ez a hajó már 2,5 éves, de a
mindennapos karbantartásnak köszönhetően még mindig úgy néz
ki, mintha most jött volna le a futószalagról, a vendégek mindig
el vannak ájulva, hogy milyen gyönyörű és milyen tisztaság
van, és én ilyenkor mondom nekik, hogy és nem csak a vendégtér.
A mi folyosóink, szobáink és egyéb területeink is mindig
tiszták, szépek, amint lepattan egy kisujjkörömnyi festék a
falról, valaki máris ott terem és újrafesti. Amikor valami nagy
ünnep van és a hajó fel van díszítve a vendégeknek, akkor ránk
is gondolnak és a mi ebédlőnk is fel van díszítve, vagy ünnepi
kaját kapunk, amit a feletteseink szolgálnak olyankor fel, vagy
szerveznek nekünk valami nagy bulit. Ezenkívül gyakran szerveznek
nekünk rövid kirándulásokat, programokat ide-oda, nagyon olcsón,
és akkor ha belefér az idődbe, jelentkezhetsz, hogy akarsz menni,
szóval kimozdulsz, kizökkensz egy picit. Amikor bejön valami új
Disney film, mi látjuk először a világon... rendesen a moziban,
popcornnal, meg kólával vagy sörrel. Crew bárról ugye már sokat
meséltem, az a mi saját szórakozóhelyünk, minden nap más
dj-vel, más fajta zenével, 2 bárpulttal, 3 bártenderrel. A Crew
gym is nagyon nagyon jó, tele van mindenféle modern gépekkel, a
nap 24 órájában nyitva áll. És akkor még van a játszószoba,
biliárddal, ping-ponggal, wii-vel, csocsóval, mindenféle
társasjátékkal, könyvekkel.... Akkor ott van a saját strandunk
Castaway Cay-en, étteremmel, zenével, függőágyakkal és
napozóágyakkal a gyönyörű fehér homokos, pálmafás parton. És
úgy tudom Disney az egyetlen cég, aki fizeti a repülőjegyünket
haza és vissza is. Nameg minden dolgozó mehet a világ összes
Disney parkjába ingyen, mint látogató, ráadásul bevihetek plusz
3 főt. Ami amúgy nem kis pénz lenne.
Nem
azt mondom, hogy minden nap boldog vagyok azzal amit csinálok, vagy
hogy nincsenek dolgok, amiket nem változtatnék meg azonnal, ha
lenne rá lehetőségem. Nem azt mondom, hogy ez a hely tökéletes...
mert hát ugye semmi sem tökéletes... de ez a hely nagyon nagyon
közel van hozzá.
Elért
minket a karácsonyi hangulat. Minden gyönyörűen fel van díszítve
a hajón, óriási karácsonyfa áll az Átriumban, karácsonyi zenék
szólnak mindenütt, karácsonyi specialitások kaphatóak a bárokban
és mindenféle karácsonyi programjaink vannak. Még Castaway Cayen
is van egy kb 4 emelet magas karácsonyfánk, meg szán, meg
„hóember”... minden ami kell... még szállingózó havat is
imitálunk buborékfújással. Ja és van egy életnagyságú
mézeskalács házunk, ami igazi mézeskalácsból van. Tudom, mert
olyan szerencsés vagyok, hogy amikor az ilyen szuper jó dolgok
készülnek a cukrász helységben, mindig valahogy arra visz az
utam. És olyankor csak ámulok és bámulok, hogy az ott dolgozók
miket készítenek, mindig mondom is nekik, hogy én eltévesztettem
az irányt, és inkább itt akarok dolgozni velük, a bár helyett :)
Húsvétkor is pont arra jártam, mikor egy 2 méter magas csokitojás
kastélyt készítettek, meg most Haloweenkor is mikor életnagyságú
kriptát, benne csontvázzal, ami éppen mászott kifelé....
Elképesztő... én mondom, elképesztő!
Amúgy
a Haloween nagyon nagyon jó volt. A vendégek ezt is irtó komolyan
vették, mint minden mulatságot, és szinte egytől egyig mindenki
hozott otthonról kosztümöt és be voltak öltözve és úgy
járkáltak mindenfelé a hajón egész nap. Nekünk dolgozóknak is
volt egy nagy Haloween partynk, be lehetett öltözni, vagy nem, vagy
amit akarsz.... Abban az időben pont volt két nagyon kedves
vendégem, két néni, akik minden nap meglátogattak és egy csomót
beszélgettünk, és ők kérdezték is aznap, hogy mit fogok viselni
a partyn, én meg mondtam, hogy nálunk ez nem szokás otthon, és
nem is számítottam rá, ezért nem volt alkalmam készülni
semmivel, úgyhogy nem öltözök be semminek. Na és ebből is
látszik, hogy nekik mennyire fontos a Haloween, szerintem annyira
megsajnáltak, hogy nincs kosztümöm, hogy elbúcsúztak aznapra, és
titokban elmentek nekem vásárolni kosztümöt és később
visszajöttek a báromba és megleptek az ajándékukkal :) Hát nem
tök édesek??? Szóval olyan jóba lettünk, hogy mikor
elbúcsúztunk, mondták, hogy most már családtag vagyok náluk, és
bármire szükségem van, csak üzenjek nekik és ők máris küldenek
nekem csomagot, vagy akár idejönnek a kikötőbe mikor itt van a
hajó és odaadják, ami csak kell :)
Olyan
jó ilyen emberekkel találkozni. Rengeteg jó tapasztalatom van a
vendégekkel. Vannak ilyen „komolyabb” sztorik, de van olyan is
amikor csak 2-3 percet beszélek valakivel, de az olyan jól sikerül,
hogy feldobja az egész napomat. Múltkor pl az történt, hogy volt
egy vendégem, aki kért tőlem egy Bacardit szódával és egy korty
kólával, és mondta, hogy ezt úgy hívják, hogy Hudson (Nem
tudom, hol hívják úgy, vagy ki hívja úgy rajta kívül, de oké.
Hudson...). Onnantól kezdve minden nap, mikor jött, kérdezte, hogy
,,Na, Miss Veronika, emlékszel még, hogyan kell készíteni a
Hudson-t?”. És akkor én mindig adtam neki a szokásos Hudson-ját.
Szóval ez úgy megmaradt a fejemben, hogy kb egy hét múlva odajött
hozzám egy pasi, és kért tőlem egy Bacardit szódával és egy
korty kólával... Én meg egyből rávágtam, hogy ,,Egy Hudson-t,
Sir?”. A pasinak kiguvadtak a szemei a meglepetéstől, és úgy
kérdezte, hogy ezt meg honnan tudom. Én meg mondtam, hogy miért,
nem Hudson-nak hívják? De de de, de ezt én honnan tudom???? Ezt
senki nem tudja. Ez az ő családi koktéljuk. És megmutatta a
szobakártyáját, amin ugye rajta van a neve.... és tényleg, az
volt a vezetékneve, hogy Hudson :D Aztán visszament a családjához
és látom, hogy nagy lelkesen magyaráz nekik, azok meg nyújtogatják
a nyakukat felém, hogy lássák, ki ez a titokzatos személy, aki
kiszimatolta az ősi családi receptjüket. Először nem is hitték
el, azt hitték, hogy a pasi csak ugratja őket, az meg magából
kikelve: ,,Nem viccelek, komolyan mondom!! Tudta! Tudta! Ő mondta,
hogy akkor egy Hudson-t?” És akkor én is megerősítettem a
sztorit, hogy így történt, igen, én vagyok a titokzatos Hudson
szakértő. Na ezek után mindegyik kért tőlem egy Hudsont,
megszorongatták a kezemet, vállon veregettek, hogy milyen remek
munkát végzek, és üdvözöltek a családjukban :)
Amúgy
ez a kis vicces sztori a Concierge Lounge-ban történt, ahol két
hetet voltam és nagyon élveztem, mert ez picit más mint az összes
többi bár. Szóval a 11. és 12. emeleten lévő kabinok Concierge
kabinok... nagyobbak, szebbek és drágábbak, mint egy átlagos
kabin. Ide jönnek azok a vendégek, akik sok sok pénzt fizetnek
azért, hogy még különlegesebb ellátásban részesüljenek, így
lesznek ők a Concierge vendégek. Nekik van itt ez a közös hall,
ahol mindig van kaja-pia, itt van a Concierge csapat, akik teljesítik
minden óhajukat-sóhajukat, és itt vagyok én, aki készítem és
felszolgálom az alkoholos italokat. Ez nem egy rendes nagy bár ezer
-féle alkohollal meg mindennel felszerelve, csak egy pici bárpult a
hall közepén, egyszerű kevert italokkal. Kevés vendég van, de ők
ugye minden nap betérnek ide legalább egyszer, és én vagyok itt
nekik mindig, szóval az egész nagyon meghitt, családias,
személyre szabott. Ezek a Concierge vendégek általában nem
gazdagabbak vagy előkelőbbek a többi vendégnél, csak valamiért
előnyben részesítik ezt a fajta ellátást, és úgy gondolják,
hogy megéri érte többet fizetni. De ha már itt vannak, akkor
azért eljátszák ezt a „nagyon előkelő vagyok” szerepet, úgyhogy mindig extra kedvesen bántak velem, türelmesek voltak, olyan
szépen, nyugodtan, halkan beszéltek, és Miss Veronikának
szólítottak, amit imádtam. Nem mintha a többi vendég durva lenne
vagy udvariatlan, de ezek nagyon ott voltak a toppon. Nameg az
egyenruha... fekete nadrág, fehér ing, fekete nyakkendő és fekete
mellény.... szóval elég jól néz ki. És akkor itt jön a képbe,
hogy még mindig igen jól tartom magam, és simán elhiszi rólam
mindenki, hogy 17 éves vagyok, szóval extra cukin néztem ki, mikor
ilyen elegánsban adtam elő, és akkor még néha meg is kellett
kérnem egy-egy vendéget, hogy segítsenek már a magasabb polcról
levenni valamit, mert én nem érem el, akkor aztán igazán
elolvadtak :D
Amúgy
tényleg még mindig téma ez a hogy kerülök én ide ilyen
fiatalon? Korengedmény vagy mi? Meg hogy mekkora a lábam, hol lehet
ilyen cuki cipőt venni? :D
Ami
viszont kezd kicsit elszomorítani, hogy egy csomóan kérdezik, hogy
mi baja a bőrömnek, miért vannak rajta ilyen pöttyök. Én meg,
hogy azok szeplők. Tök normálisak. És ráadásul szépek. Ők meg
meg vannak lepődve, furcsának tartják. Oké igazából nem vagyok
letörve, mert egész életemben csak azt hallottam, hogy milyen
szépek a szeplőim, aztán meg, hogy milyen szexik a szeplőim, úgyhogy pár hülye nem fogja elvenni a kedvemet, de azért NA, ÁLLJON MÁR
MEG A MENET!!
Még
búcsúzóul egy sztori... A Pinkben, a pezsgő bárban dolgoztam, és
azt már biztos mondtam, hogy ez tényleg nagyon szép és különleges
hely. Tele van mindenféle megragadó dologgal, amiket a vendégek
meg akarnak fogni, le akarnak fényképezni, haza akarják őket
vinni, stb... És tényleg egy csomószor megkérdezik, hogy ezt-azt
meg lehet-e venni, én meg ilyenkor szoktam nekik viccesen mondani,
hogy hát sajnos nem lehet őket megvenni, de mikor távoznak, akkor
én majd becsukom a szemem egy percre, ők meg vihetnek amit
akarnak.... „én nem láttam semmit” :) Ezen mindig jót
nevetnek, senki sem szokta komolyan venni... Nade egyszer csak jött
ez a néni, volt vagy 100 éves, és teljesen odavolt a menüért
(gondolhatjátok, hogy ez nem csak egy sima menü, hanem nagy,
rózsaszín, kemény fedeles, kinyitható, a híres elefánttal rajta,
meg versikével benne, szóval nagyon extra). És akkor kérdezte
tőlem, hogy ezt meg lehet-e venni, én meg mondtam neki, hogy sajnos
nem. Nagyon le volt törve szegény, úgyhogy elsütöttem neki a jól
bevált viccemet, ő meg a nyakamba ugrott, hogy köszöni szépen,
és széppé tettem a napját, és mennyire boldog, és rögtön el
is újságolta a családjának, akik elismerően bólogattak felém,
hogy mennyire rendes vagyok. Ó-ó, na most ebből hogy mászok ki?
Sehogy. Ha egy ilyen idős nénivel közlöm a rossz hírt, még a
végén miattam kap szívrohamot. Szóval csendben maradtam, és
imádkoztam, hogy senki ne lássa meg őt távozni a menüvel a hóna
alatt, mert akkor egyből lekapcsolják, ő meg rámveri a balhét,
és akkor mindenkinek csak baja lesz belőle. Én magyarázkodhatok,
ő szívrohamot kap, a család velem fizetteti ki a temetést,
óóójajjjj. Nade szerencsére ő olyan magabiztosan vonult ki a
bárból, kezében az új kedvencével, hogy senkinek nem tűnt fel a
dolog. Úgyhogy megúsztam. De azóta sose sütöm el ezt a poént :)
„Isten
hozott itthon” - hallani mindenfelől... Olyan kedvesek, ugye? :)
De
ami még ennél is kedvesebb, sőt hízelgőbb, sőt meglepőbb, sőt
hihetetlenebb, sőt szem-kiguvadós-száj-tátvamaradósabb volt, az
az, hogy a legutóbbi embarkation day-en (amikor felszállnak az új
vendégek a hajóra és ellepik a deck-et, hogy végigtombolják a
Sailaway Party-t), állok egy tálca koktéllal a kezembe és épp
cserkészem be a gyanútlan áldozatokat, hogy vegyenek egy nagyon
dekoratív lötyit 10 dollárért, hallom, hogy messziről a nevemet
kiabálják. Aztán látom, hogy egy család integetve jön felém.
Én mosolygok, mint aki tudja miről van szó, ezek meg: ugye
emlékszel ránk? Itt voltunk márciusban, és te szolgáltál ki
minket. Én meg: jaaaaa, peeeerszeeeee hogy emléééékszem. Milyen
jóóóóó újra látni titeket!!! (Újra???? Fene azt a szörnyű
arcmemóriámat!!!) Na ők szerencsére siettek a partyra, szóval:
„Pá, majd később találkozunk”... Legalább lesz időm
kitalálni, hogy kik is lehetnek ezek a lelkes idegenek. Nade még
így is elmondhatatlanul jó érzés volt ez az egész, hogy ekkora
hatással voltam a vendégeimre, hogy így fél évvel később is
messziről felismernek a tömegben és egyből a nevemen szólítanak.
Aztán 2 nappal később folytatódott a történet... Megyek ki
Castaway Cay-re dolgozni, mikor odaérek a báromhoz, már így fogad
az egyik srác: Veronika, a parton van egy család, téged keresnek,
rólad áradoznak, hogy te milyen jó vagy :D Na már tényleg tök
kíváncsi voltam, indultam is vadászni és vártam, hogy mikor
botlok beléjük, vagy most mi lesz, mert én ugyan fel nem ismerem
őket. És akkor megint: ,,Veronika, Veronika”, és integetnek,
hogy menjek oda. És akkor, ott, mikor megpillantottam őket
fürdőruhába, végre beugrott! Írtam is róluk a blogban, hogy
volt egy nagyon kedves vendégem aki kifejezetten megkért, hogy
mindig menjek oda hozzájuk, és csak tőlem rendelt. Na most se volt
ez másképp. A családfő bemutatott a barátainak, és egyből
elkérte a telefonszámomat, hogy majd ő hív, mikor szüksége van
valamire :DDD Hát nem fantasztikus? Milyen taláékony! Milyen okos
ötlet! Milyen lényegre törő! Milyen hatékony! (Namert ugye ilyen
lehetőség nincsen, vagyis eddig senki sem gondolt rá, a vendégek
általában nem is tudják, hogy nekünk van telefonunk.) Nade végül
is így mindenki csak jól járt, neki volt külön személyzete,
nekem meg volt fix vendégem. Szóval így lettek ők az én VIP
vendégeim, és mindenki boldog volt, a munkatársaim meg csak lestek
mikor épp a bárnál csörrent meg a telefonom, én meg: ,,Akkor a
szokásosat? Kettőt? Persze, máris viszem! Én is szeretlek
titeket!” :D Nagyon menő voltam!! Aztán megbeszéltük, hogy még
este majd meglátogatnak a báromban a hajón, jöttek is, ittak egy
„szokásosat”, adtak jó sok borravalót és búcsúzásképpen mondták, hogy: „akkor majd találkozunk” :)) Ennyi! Jó, mi?
Na,
szóval már két hete itt vagyok. A repülő út jó volt. Bár
kétszer kellett átszállnom, legalább nem kellett nagyon sokat
várakoznom a csatlakozásokra. És végre volt tv azon a gépen,
amivel átrepültünk az óceán felett. Mármint olyan, hogy
mindenkinek saját kis tv az előtte lévő szék hátulján, szóval
azt nézel amit akarsz. Amikor először jártam Amerikában 2 évvel
ezelőtt, akkor volt ez a tv-s dolog, szóval azt hittem, hogy ez így
normális, ha az embernek 9 órát kell egyhuzamban végigrepülnie.
Aztán nagyot csalódtam, hogy ez bizony csak véletlen történt
akkor, szóval azóta volt egy pár irtó unalmas 9 órás utam, de
most végre volt mivel elütni az időt. Meg is néztem egy repülőgép
katasztrófás filmet, aztán a Titanocot... szóval felkészültem
minden eshetőségre lelkiekben... ha netán nem úgy sülnének el a
dolgok... :) Aztán az Orlandói reptérről már egy pár Disneys
dolgozóval mentem tovább taxival a hotelbe, mert ugye egy éjszakát
ott kell tölteni és másnap reggel jön értünk a Disney busz,
összeszed mindenkit és kora reggel érkezünk majd szépen együtt
a hajóra. Apropó reptér... nálunk Magyarországon ugye tök
megszokott hogy az emberek 90%-a befóliáztatja a bőröndjét és
úgy adja fel. Hát én is úgy adtam fel... Namármost ez Amerikában
olyannyira nem megszokott dolog, hogy mikor vártam a bőröndömre,
azelőtt a hosszú futószalag előtt, kb 200 másik emberrel együtt,
még fel se tűnt, hogy egyetlen bőrönd sincs befóliázva, de
egyszercsak nagy nevetésre lettem figyelmes meg, hogy a kisgyerekek
mutogatnak a futószalagon lévő irtó vicces valamire, hát én is
odanéztem, mi ilyen mulatságos, és gondolhatjátok, hogy mi volt
az! Hát az én becsomagolt bőröndöm. Olyan nagy „sikere”
volt, hogy komolyan elgondolkoztam, hogy megvárom, míg kiürül a
reptér, hagyom az extra népszerű bőröndömet, hagy menjen még
60-70 kört, és majd az éj leple alatt leveszem a futószalagról
és gyorsan elrohanok vele. De annyira fáradt voltam, meg nem
akartam egyedül se menni a hotelbe, úgyhogy erőt vettem magamon,
összeszorítottam a fogaimat és nem törődve a rám tapadó
tekintetekkel csak szépen leemeltem a bőröndöm és mintha mi sem
történt volna, mondtam a többieknek, hogy mehetünk.... És ez még
nem minden! A bőröndöm már otthon romokban hevert, és fóliázás
ide vagy oda, sikerült ezeknek a reptéri dolgozóknak még letörni
róla ezt-azt, és azóta is amerre csak megyek vele, hagyom el magam
mögött a kis morzsáimat, hogy majd később hazataláljak. Na de
térjünk vissza a hotelhez, ami persze Hilton volt... Mickey Mouse
jól tartja a dolgozóit... az étteremben azt vacsorázol amit csak
akarsz, aztán alvás az óriási kényelmes ágyban, az óriási
gyönyörű szobában. Másnap kora reggel érkeztünk a hajóra,
volt egy kis eligazítás, megkaptuk a szobáinkat, felvettük a
munkaruháinkat, aztán egy kis pihi, én meg délután 4-kor kezdtem
dolgozni. Pont új rotation kezdődött, úgyhogy 2 hét a deck-ken.
Húúúú írtózatosan meleg és párás az idő mostanság. Én,
aki még a szaunában sem tudok produkálni egy csepp izzadságot
sem, itt ha kimegyek dolgozni, 10 percen belül még a lábszáramon
is folyik a víz. Én, aki máskor örülök, ha egy nap alatt
magamba erőltetek fél liter folyadékot, most pár óra alatt
elpusztítok 2 liter vizet a deck-ken. Szóval durva. Arról hogy a
hajam valahogy kinézzen, már lemondtam. Hiába vasalom ki, csinálom
meg szépen, 2 perc kint, és úgy néz ki a fejem mint egy
szétcincált vattacukor.
Amúgy
jó újra itt lenni. Gyorsan telnek a napok, mert megint 3-4 napos
utakat csinálunk, amiket mindenki jobban szeret. Főleg mi a bárban,
mert ugye ezek az utak olcsóbbak, tehát a vendégeknek több pénzük
marad italozni a hajón, szóval nekünk is több a fizetésünk. Meg
jó újra látni a többieket, bár nagyon sok az új ember, ők is
nagyon kedvesek.
Ja
és nagyon sokat tanultam az előző szerződésemből, főleg, hogy
menyire kell takarékoskodni az energiámmal, ne használjam el az
egészet az elején. Szóval most csak dolgozom és alszom, semmi
kilengés. Novemberig :) Na persze az előző szerződésem első
fele felejthetetlen volt és nem csinálnám vissza semmi pénzért, aludni nem sokat aludtam, viszont annyit „éltem” 3 hónap alatt, mint az előtte lévő 5 évben
összesen. Irigylésre méltó időszak volt. Életem legkalandosabb
időszaka :)