Utazós nap
Bejegyezte: Willy Wonka , 2012. január 19., csütörtök 0:29
Január 11-én reggel 7-kor indult a
gépem Ferihegyrő Frankrurtba. Két idegen ember között ültem, amit utálok, mert
akkor semerre se lehet dőlni. De végül is sikerült végig aludnom az utat
vigyázz ülésben, egyik szomszédomra se dőltem rá J
A Frankfurti repülőtér óriási!! Több
mint fél óra volt, míg a repülőről eljutottam oda, ahol az Orlandói gépre
kellett felszállni. De nem kellett sietnem, mert volt öt órám a csatlakozásig.
Szerencsére volt ingyen internet, úgyhogy gyorsan eltelt az idő. A váróban
kiszúrtam egy irtó kövér srácot, mondtam is Patriknak msn-en, hogy ilyet még
nem láttam. Komolyan, szegény hatalmas volt! Keresztül feküdt pár széken, úgy
aludt az oldalán, de így is magasabb volt, mint én állva. És a horkolása
betöltötte a Frankfurti repteret! A gépen a legutolsó sorba szólt a jegyem,
közvetlen a fal mellé. A másik oldalamon csak egy szék. Na találjátok ki, hogy
kinek a jegye szólt oda??? Igen. Az övé. A dagié. De meg se lepődtem. Velem
mindig ilyen dolgok történnek. Tök kínos helyzet volt. Gondolom neki is, hogy a
közös karfánkra lógott a hája, meg nekem is, mert nem tudtam, hogy most erre,
hogy reagáljak. Kb. fél helyem maradt, de beletörődtem. Inkább sajnáltam
szegényt. Viszont a légi kísérők hamar felismerték a helyzet súlyosságát, és
odajöttek hozzám, hogy nyugodtan átülhetek máshova, ha szeretnék. De másol
megint csak olyan hely volt, ami két idegen ember közé szólt, meg nem akartam a
dagit se megbántani, úgyhogy mondtam neki, hogy nem bánja-e, ha maradok. Biztos
félreértett, és azt hitte, hogy úgy értem, hogy ő üljön el máshova, mert
nyomban helyet cserélt egy fiatal fiúval, aki mellett nem ült senki, így végül
mindenki elfért. Csak utána én egy fél órát azon töprengtem, hogy most vajon
megbántottam-e. Na mindegy.
A repülőút író hosszú és unalmas
volt, meg kezdtem felfogni, hogy milyen nagy fába is vágtam a kis fejszécskémet
és eléggé kétségbeestem. Úgy is mondhatnám, hogy: ,,Olyan bazi szar kedvem
lett, mint egy hintalónak.” :D Azon gondolkoztam, hogy miután leszálltunk
egyből visszaforduljak, vagy mi legyen? Végül nem fordultam vissza, de lehet,
hogy csak azért, mert a leszállás után több mint két órát álltam sorba azért,
hogy beléphessek az Egyesült Államokba, és nem akartam, hogy kárba vesszen az a
két óra. Vagy azért, mert olyan álmos voltam már addigra, hogy közelebbinek
tűnt elmenni a hotelig, mint hazamenni. Áh, csak viccelek. Az igazság az, hogy
miután leszálltuk, volt mit csinálnom és így nem gondolkoztam a hazamenésen. Betereltek
egy emberekkel tömött szobába, ott is tovább kellett várakoznom (azt hiszem
ellenőrizték, hogy tényleg várnak-e a hajóról). Aztán mehettem összeszedni a
csomagomat és megkeresni a buszt, ami elvitt a hotelig. (Itt már más Disney-sek
is voltak rajtam kívül.) A buszra is egy csomót kellett várni, aztán utaztunk
majdnem egy órát, és mikor végre megérkeztünk, kiderült, hogy mégsem abban a
hotelben leszünk, ezért jött még egy busz, aminek végül sikerült elvinnie
minket a jó helyre. Disney Land egyik hoteljében, az All Star Movies Resort-ben
volt a szállásunk. Kettesével kaptunk szobákat, engem egy svéd lánnyal
osztottak be (Cecilia, pincérnő, egy évvel fiatalabb nálam). Nagyon szép
szobánk volt, 2 hatalmas ággyal, és természetesen minden Disney-s. Mivel nagyon
álmosak voltunk (kb 24 órája voltuk talpon, és másnap fél 6-kor kellett kelnünk),
kevés beszélgetés után el is aludtunk.
Miért nem látjuk a hosszú megjegyzéseket, kommenteket, pedig nagyon együtt éreztünk veled!
Én is olyan kövér nő mellett utaztam, hogy toldó kellet az övhöz, nem ért át rajta... Aztán elaludt, és lőttek a pisilési lehetőségnek, mert nem lehetett mellőle kimászni. Nagyon örülök, hogy már jobban vagy, így anyud is jobban viseli a távolléted!
Puszi Anikó